Az öregember már hosszú ideje ágyhoz volt kötve. A szemei nem láttak, arca sápadt volt, ráncos kezei remegtek, és napjai többnyire csendben teltek. Csak néha kérte, hogy unokája üljön mellé, és olvasson neki fel hangosan.

Egy este halkan megszólította a kislányt:
– Kicsim, hozd el nekem azt a könyvet a szekrény tetejéről. Ifjúkoromban százszor is elolvastam. Mielőtt elmegyek, még egyszer hallani akarom a sorait.

A tízéves lány óvatosan leemelte a vastag, poros kötetet. A borítója kifakult, lapjai megsárgultak, de különös illatot árasztottak – az idő illatát. Leült a nagyapja mellé, aki lehunyta szemét, és elmosolyodott:
– Kezdd el, drága.

A kislány olvasni kezdett. Ujjaival lassan követte a sorokat, amikor hirtelen valami keményebb dolgot érzett a lapok között. Óvatosan kihúzott egy apró, összehajtogatott papírdarabot.

– Papa, mi ez? – kérdezte bizonytalanul.

Az öreg felnyitotta fakó szemeit, és remegő hangon mondta:
– Olvasd fel, kérlek.

A lány óvatosan széthajtogatta a papírt. Régi, kézzel írt sorok rajzolódtak ki előtte – egy szerelmes levél. Egy Anna nevű lány vallomása volt, tele ígéretekkel és várakozással: „Ha valaha újra megtalálod ezt az üzenetet, tudd, hogy sosem szűntem meg szeretni téged…”

A kislány tágra nyílt szemekkel nézett a nagyapjára. – Ki volt Anna? – kérdezte.

Az öregember arcán lassan mosoly jelent meg, és könnyek gördültek le ráncos arcán.
– Ő volt az első szerelmem. A legnagyobb. A levelet a könyvbe rejtettem, mielőtt bevonultam katonának. Azt hittem, örökre elveszett… – suttogta.

Abban a pillanatban a múlt és a jelen összeért. A lány kezében a levél, a nagyapa kezében az unokája apró ujja – két generációt kötött össze a szerelem története, amely túlélte az időt.

Aznap este nem olvastak tovább. Csak csendben ültek egymás mellett, és tudták: a könyv lapjai között nem csupán egy régi történet rejtőzött, hanem az élet legmélyebb igazsága – hogy a szeretet soha nem vész el, csak olykor arra vár, hogy valaki újra rátaláljon.