Az eső finoman permetezett, miközben az emberek sietve lépdeltek el mellette, magasra tartott esernyőkkel, lehajtott fejjel. Senki sem figyelt fel a bézs színű kosztümöt viselő nőre, aki a kereszteződés közepén, a fények játékában térdre rogyott. Hangja remegett:
– Kérlek… vedd el feleségül – suttogta, miközben egy bársonydobozt nyújtott felé.

A férfi, akit megkért? Hetek óta borostás, kabátját szigetelőszalag tartotta össze. Egy Wall Street melletti sikátorban aludt. Senki sem gondolta volna, hogy ez a pillanat nem véletlen találkozás, hanem egy hosszú, furcsa történet vége.

Két héttel korábban…

Elena Ward, 36 éves milliárdos tech-vezérigazgató, egyedülálló anya, mindent birtokolt, amit mások csak álmodni mernek. Díjak, magazinborítók, Central Parkra néző penthouse. Mégis, irodája üvegfalai között úgy érezte, megfullad.

Hatéves fia, Liam, a válás óta szinte megszólalni sem akart. Apja, egy neves sebész, elhagyta őt egy fiatalabb modellért és egy párizsi életért. Liam már nem nevetett sem rajzfilmeken, sem kiskutyákon, sem csokitortán. Semmi nem csalt mosolyt az arcára… kivéve a furcsa, rongyos férfit, aki galambokat etetett az iskola előtt.

Elena először akkor vette észre, amikor késve ment Liamért. A kisfiú rámutatott a férfira és csak ennyit mondott:
– Anya, ez a férfi úgy beszél a madarakkal, mintha a családja lennének.

A negyvenes évei közepén járó hajléktalan kenyérmorzsákat szórt a kőperemre, és halkan, szeretettel beszélt minden galambhoz. Liam mellette állt, szemében olyan béke csillogott, amit hónapok óta nem látott az anyja. Ettől a naptól kezdve Elena mindig öt perccel korábban érkezett, csak hogy tanúja legyen ennek a jelenetnek.

Egy esős estén, egy kimerítő igazgatósági ülés után, egyedül sétált el az iskola mellett. A férfi ott volt, elázva, de mosolyogva, halkan dúdolva a madaraknak. Elena tétovázott, majd odalépett.
– Elnézést – mondta halkan. A férfi felnézett. Kosz és szakáll mögül átható, meleg tekintet nézett vissza rá. – Elena vagyok. A fiam, Liam… nagyon kedveli magát.
– Tudom – mosolyodott el a férfi. – Ő is beszél a madarakkal. Értenek olyasmit, amit az emberek nem.

Beszélgettek. Húsz percig. Aztán egy óráig. Elena elfelejtette az esernyőjét, a hideg cseppeket a nyakában. Jonah – így mutatkozott be – nem kért tőle pénzt. Ehelyett Liamről kérdezett, a cégről, arról, mi teszi boldoggá. Gyengéden incselkedett vele, miközben válaszolt. Kedves volt. Okos. Megsebzett. És teljesen más, mint bármely férfi, akivel valaha találkozott.

A napokból egy hét lett. Elena kávét vitt neki. Aztán levest. Majd egy sálat. Liam lerajzolta Jonát, és ezt mondta anyjának:
– Olyan, mint egy igazi angyal, anya. Csak szomorú.

A nyolcadik napon Elena olyat kérdezett, amit nem tervezett:
– Mit kellene tennie valakinek, hogy újra élni akarjon? Hogy második esélyt kapjon?
Jonah elfordította a tekintetét:
– Valakinek el kellene hinnie, hogy még számítok. Hogy nem csak egy szellem vagyok, akibe belerúgnak. És azt szeretném, hogy az a valaki igazi legyen. Ne sajnáljon. Csak egyszerűen… engem válasszon.

Jelen – A lánykérés

Így történt, hogy Elena Ward, a milliárdos vezérigazgató, aki reggeli előtt vásárolt fel mesterségesintelligencia-cégeket, most a zuhogó esőben, a 43. utcában térdelt, és egy semmije sincs férfinak nyújtott gyűrűt. Jonah kábán állt. Megdermedt. Nem a kamerák miatt, amelyek körbevették őket, vagy a kíváncsi tömeg miatt. Hanem miatta.

– Feleségül? – suttogta. – Elena, nekem nincs nevem. Nincs bankszámlám. Egy kukák mögött élek. Miért pont én?
Elena nyelt egyet. – Mert te megnevetteted a fiamat. Mert újra érezni tanítottál. Mert te vagy az egyetlen, aki nem akart tőlem semmit – csak megismerni engem.

Jonah a kezében lévő dobozra meredt. Aztán hátralépett egyet.
– Csak… ha előbb válaszolsz egy kérdésre.
Elena megdermedt. – Bármit, amit akarsz…