– Azt mondtam: Tűnjön el! Többé nem dolgozik itt!
Omar Al-Rashid tenyerével a matracra csapott; hangja visszhangzott a szobában. A fiatal ápolónő, aki épp a gyógyszerét hozta be, ijedten összerezzent. Magyarázkodni próbált, de a sejk félbeszakította.
– Soha többé ne lássam! Küldjenek valakit, aki valóban érti a dolgát!
A nő lehajtott fejjel távozott a szobából. Amint az ajtó bezárult mögötte, már nem tudta visszatartani a könnyeit. A folyosón összefutott a főnővérrel, aki megértően nézett rá.
– Megint? – kérdezte halkan.
A fiatal nő csak bólintott.
Az elmúlt két hétben ő volt a hatodik ápolónő, akit a negyvenéves Omar elbocsátott. A klinikán pedig mindenki tudta: valószínűleg a következő alkalmazott sem húzza majd sokáig.
Omar nem volt átlagos beteg. Gazdag üzletember volt, számos luxusszálloda tulajdonosa – köztük annak a magánklinikának is, ahol éppen kezelték. Néhány hónappal korábban az orvosok súlyos szívbetegséget diagnosztizáltak nála. Bonyolult műtéten esett át, és szigorú utasításokat kapott: pihennie kell, kerülnie a stresszt, korlátoznia a fizikai megterhelést, és egy időre felhagynia a munkával. Ám Omar minderre csak egyetlen választ adott:
– Senki nem mondhatja meg nekem, mit tegyek!
Még a kórházi ágyából is tovább irányította az üzleteit. Naponta többször telefonált, számlákat ellenőrzött, utasításokat osztogatott beosztottainak, és üzleti vitákat rendezett. Ha valaki megkérte, hogy tegye le a telefont és pihenjen, azt személyes sértésnek vette.
A legnehezebb dolguk az ápolónőknek volt.
Ha a gyógyszere néhány percet késett, azzal fenyegetőzött, hogy elbocsátja őket. Ha pedig nem ízlett neki az étel, követelte, hogy cseréljék le a konyhai személyzetet. Még egy ápolónőt is elbocsátott, pusztán azért, mert az megkérte, fejezze be a telefonbeszélgetést, miközben épp egy orvosi beavatkozásra készítette elő.
Senki sem mert szembeszállni vele – mindenki tudta, hogy a klinika az ő tulajdonában van.
A főorvos többször is megpróbált beszélni vele.
– Al-Rashid úr, Önnek leginkább pihenésre van szüksége. A szíve még mindig lábadozik. Az állandó izgalom és a munkával kapcsolatos telefonhívások komoly kárt okozhatnak Önnek.
– Ez az én kórházam! – vágta rá élesen Omar. – Akinek nem tetszik, hogy nekem dolgozik, az elmehet. Találok majd mást a helyére.
Ám új ápolónőket találni egyre nehezebbé vált. A viselkedéséről szóló hírek gyorsan elterjedtek az egészségügyi személyzet körében, és kevesen voltak hajlandóak kockáztatni egy ilyen környezetben való munkavállalást.
Aztán egy nap a huszonnyolc éves Anna érkezett a klinikára.
Nemrég költözött egy kisvárosból a fővárosba. Egészségügyi háttérrel rendelkezett, és több évet töltött egy állami kórház kardiológiai osztályán. Hozzászokott az igényes betegekhez, a hosszú műszakokhoz és az olyan helyzetekhez, amelyek hidegvért követeltek.
Amikor jelentkezett az állásra, a főorvos alaposan átnézte a dokumentumait.
– Van egy üres állásunk az Ön számára – mondta végül. – De figyelmeztetnem kell egy bizonyos betegre. Omar Al-Rashidnak hívják. Ő a klinika tulajdonosa, és csak az elmúlt két hétben hat ápolónőt bocsátott el.
Anna egy pillanatra elhallgatott.
– És miért?
– Mert senki sem tud a kedvére tenni. Hozzászokott ahhoz, hogy mindenki pontosan azt tegye, amit ő akar – még akkor is, ha az igényei ellentétesek az orvosi tanácsokkal.
– És mi történik, ha valaki nemet mond neki?
A főorvos felsóhajtott.
– Az általában kiabáláshoz és fenyegetőzéshez vezet. Nem akarom megijeszteni, de tudnia kell, mibe vágja a fejszéjét.
Anna nyugodtan elmosolyodott.
– Értem. Mégis szeretném megpróbálni.

Másnap reggel megkezdte az első műszakát. Amikor belépett Omar szobájába, kifogástalan fehér egyenruhát viselt, nyakában sztetoszkóppal, kezében pedig egy mappát tartott, amely a férfi vizsgálati eredményeit tartalmazta.
Omar az ágyon feküdt, hagyományos öltözékben, és éppen telefonált. Abban a pillanatban, hogy meglátta a nőt, a homlokát ráncolta.
– Megint egy újabb? Vajon még hányat szándékoznak ideküldeni?
Anna köszöntötte, letette a mappát az éjjeliszekrényre, és nekilátott az orvosi dokumentáció áttekintésének. – Egyáltalán figyel rám? – emelte fel a hangját a férfi.
– Igen, uram. De előbb át kell tekintenem a vizsgálati eredményeit és a kezelési tervet.
Omar dühösen a helyére csapta a telefont.
– Fogalma sincs, kivel beszél, ugye? Pár perc múlva sírva fog innen kiszaladni – pontosan úgy, mint az összes többi.
Anna felnézett.
– Majd meglátjuk.
A sejk meglepetten meredt rá. Nem volt hozzászokva, hogy bárki ilyen higgadtan válaszoljon neki.
– Hozza ide a telefont! Fel kell hívnom az igazgatót.
– Előbb megmérem a vérnyomását és ellenőrzöm a pulzusát.
– Azt mondtam, a telefont kérem!
– Hallottam. De most az orvosi vizsgálat a fontosabb.
Omar felült, arcát elöntötte a düh.
– Tudja egyáltalán, hogy azonnal ki tudom rúgni?
Anna félretette az iratokat, és egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Természetesen. Azzal is tisztában vagyok, hogy öné ez a klinika. De éppen ezért – önnek, ha valakinek – értenie kellene, miért vagyunk itt. Nem azért jöttem, hogy a telefonjáért szaladgáljak, vagy hogy minden egyes parancsát teljesítsem. Azért vagyok itt, hogy gondoskodjam az egészségéről.
Omar keserűen felnevetett.
– Szóval, azt hiszi, majd ön fog nekem prédikálni?
– Nem. Csupán arra emlékeztetem, hogy a szívét nem érdekli, hány szálloda van a tulajdonában, és az sem, hogy…