Minden reggel ugyanúgy kezdődött. Tizenhat éves fiam, Daniel elhúzta a függönyt a szobájában, és mit látott? Színes melltartók, bugyik és egyéb fehérneműk lengedeztek a szélben egy hosszú ruhaszárító kötélen, amely a szomszéd erkélyén húzódott – pontosan a fiam ablaka előtt.
Eleinte azt hittem, csak szerencsétlen véletlen az egész. A házaink elég közel álltak egymáshoz, az erkélyeink pedig szinte pontosan egymással szemben helyezkedtek el. Idővel azonban rájöttem, hogy a szomszédasszonyom, Margaret szándékosan tereget úgy, hogy a ruhák épp Daniel ablaka elé kerüljenek.
Volt, hogy egész délelőtt ott lógtak a holmik, máskor pedig napokig kint maradtak, amíg végül le nem cserélte őket egy újabb adagra.
Daniel egyre kellemetlenebbül érezte magát. Reggelente már ki sem nyitotta a függönyt, és többször is megkérdezte, átköltözhetne-e egy másik szobába.
Ettől aztán igazán dühös lettem. Nem akartam, hogy a fiam kerülje a saját szobáját csak azért, mert egy felnőtt nő képtelen tekintettel lenni másokra.
Így hát egy délután elhatároztam, hogy átmegyek Margarethez.
Bekopogtam hozzá, és – amennyire csak tudtam, higgadtan – elmagyaráztam neki, hogy a ruhái épp egy tinédzser fiú ablaka előtt lógnak. Nem azt kértem, hogy ne használja az erkélyét, csupán annyit: tegye át a ruhaszárító kötelet a másik oldalra.
Margaret végighallgatott, majd hangos nevetésben tört ki.
– Ugye ezt nem gondolja komolyan? Ez az én erkélyem! Azt teregetek ki ide, amit csak akarok. Ha a fiának problémája van azzal, hogy valahol ruhák lógnak, mondja meg neki, hogy húzza be a függönyt!
– Nem arról van szó, hogy valahol ruhák lógnak. Arról van szó, hogy ön épp az ő ablaka elé tereget – válaszoltam.
– Hát akkor vegyenek redőnyt! – vágta oda, és rám csapta az ajtót. Hazamentem, és rájöttem, hogy ebben a helyzetben semmire sem megyek az udvariassággal.
A következő napokban próbáltam túllépni a dolgon. Ám valahányszor megláttam, hogy Daniel – mintha csak reflexből tenné – behúzva tartja a függönyöket, rögtön Margaret gúnyolódása jutott eszembe.
És akkor támadt egy ötletem.
Nem akartam vitatkozni vele, kárt tenni a tulajdonában, vagy bármi törvényelleneset elkövetni. Csupán azt szerettem volna elérni, hogy megértse: mennyire kellemetlen, amikor valaki – másokra való tekintet nélkül – épp az ablakok elé tesz ki valamit.
Másnap reggel hat óra előtt keltem. A garázsban találtam egy nagy reklámponyvát, amit még egy családi kerti partihoz használtunk. Hatalmas volt és feltűnő; egy olyan felirat állt rajta, amelyet még régebben, egy környékbeli rendezvényre készíttettem.
Hét óra körül felállítottam a saját kertemben, mégpedig úgy, hogy jól látható legyen a szemközti erkélyről. A ponyván ez állt:
„A MAGÁNÉLET NEM LUXUS. A JÓ SZOMSZÉDI VISZONY ALAPJA A MÁSOKRA VALÓ TEKINTET.”

A főszöveg alá még egy rövidebb mondatot is biggyesztettem:
„Egyes ablakok nem művészeti galériák.”
Amikor Daniel kilépett a szobájából, és meglátta, mit készítettem, hangos nevetésben tört ki.
– Anya, te megbolondultál? – kérdezte.
– Talán egy kicsit – feleltem. – De valakinek emlékeztetnie kell őt arra, hogy nem egyedül lakik ebben az épületben.
Alig tíz perccel később Margaret kilépett az erkélyére egy kosárnyi szennyessel. Szokása szerint az ablakunkkal szemben lévő ruhaszárító kötél felé indult.
Aztán felnézett.
A mosoly azonnal lefagyott az arcáról.
Egy pillanatig csak hitetlenkedve bámulta a hatalmas feliratot. Aztán dühösen a földhöz vágta a kosarat, és kiabálni kezdett felénk.
– Ez meg mégis mi akar lenni?!
Nem válaszoltam. Egyszerűen csak ott álltam az ablaknál, és figyeltem őt.
Margaret visszavonult a lakásába. Néhány pillanattal később a férje, Robert jelent meg az erkélyen. Zavarodottnak tűnt; láthatóan fogalma sem volt arról, miért kiabál olyan hangosan a felesége.
Margaret a kertünk felé mutatott, és magyarázni kezdett valamit. Robert a molinóra pillantott, aztán a ruhaszárító kötélre, végül pedig az ablakunkra.
Ekkor történt valami, amire egyáltalán nem számítottam. Robert a feleségéhez fordult, és olyan hangosan szólt, hogy a zárt ablakon keresztül is hallottam:
– Tényleg pont a fiuk előtt akasztottad ki?
Margaret azonnal tiltakozni kezdett.
– Ez az én erkélyem! Azt csinálok kint, amit csak akarok!
– Persze, azt csinálsz, amit akarsz – felelte a férfi –, de nem kellene szándékosan kellemetlennek lenned.
Döbbenten álltam ott. Hetek óta először fordult elő, hogy valaki a saját háztartásából pontosan azt fogalmazta meg, amit én próbáltam elmagyarázni neki.
Robert sóhajtott egyet, felkapta a szennyeskosarat, és elkezdte leszedni a ruhákat.
Margaret megpróbálta kikapni a kosarat a kezéből, de a férfi megállította.
– Hagyd csak. Ha a szomszéd udvariasan megkért, hogy tedd máshová a dolgokat, megtehetted volna. Nincs okunk arra, hogy egy ilyen apróság miatt az egész utcával rossz viszonyba kerüljünk.
Aznap délután megszólalt a csengő.
Margaret volt az.
Ezúttal nyoma sem volt a szokásos, magabiztos mosolyának. Karba tett kézzel állt ott, és néhány másodpercig kereste a megfelelő szavakat.
– A férjem szerint bocsánatot kellene kérnem tőled – mondta végül.
– És te mit gondolsz? – kérdeztem.
A földre szegezte a tekintetét.
– Talán egy kicsit túlzásba estem.
– Itt nem a ruhákról volt szó, Margaret. Arról volt szó, hogy tudtad: zavarja a fiamat, mégis folytattad. Amikor pedig egy kis alapvető figyelmességet kértem, te csak kinevettél.
Egy pillanatig csendben maradt. Aztán halkan beismerte, hogy az első kérésem felzaklatta őt.