Viktor kellemes estét szeretett volna szerezni a feleségének. Asztalt foglalt a város egyik legdrágább éttermében, felvette a legjobb öltönyét, és remélte, hogy – hosszú idő után először – vita és szemrehányások nélkül tölthetnek el egy kis időt kettesben.

A felesége, Larisa, imádta a luxust. Rajongott a drága ruhákért, a márkás táskákért, a pezsgőért és az olyan helyekért, ahol villoghatott mások előtt. Hosszú ideig válogatta az öltözékét, fodrászhoz ment, és az étterembe vezető úton több fényképet is készíttetett magáról Viktorral.

Az este eleinte tökéletesnek tűnt. Gyertyák pislákoltak az asztalon, a pincér pezsgőt töltött, a környező asztalok felől pedig halk beszélgetés zaja szűrődött át. Viktor végre kezdett ellazulni. Talán ezúttal sikerül elkerülniük egy újabb konfliktust.

Ám ekkor Larisa elővette a telefonját, és megmutatott neki néhány képet egy lenyűgöző tengerparti villáról.

– Nézd csak! Hatalmas terasz, saját medence, és közvetlen kijárat a tengerpartra. Pontosan egy ilyen helyre van szükségünk.

Viktor végignézte a képeket, majd megnézte az árat is.

– Larisa, ezt nem engedhetjük meg magunknak.

A nő mosolya azonnal eltűnt.

– Még csak át sem gondoltad rendesen!

– Nem is kell. Messze meghaladja a keretünket.

– Soha semmire nincs pénzed, amit én szeretnék! – sóhajtott fel Viktor. Már annyiszor hallotta ezt a mondatot, hogy meg sem lepődött rajta. A felesége folyton újabb és újabb dolgokra vágyott. Ha kapott egy ékszert, hamarosan már valami még drágább dologra áhítozott. Ha elmentek nyaralni, még hazafelé tartva már a következő utazást tervezgette. És valahányszor Viktor megvett neki valamit, amit kért, rögtön jött a következő kívánság – a hála legkisebb jele nélkül. – Teljesen jól vagyunk – mondta nyugodtan. – Van saját otthonunk, megvan mindenünk, amire szükségünk van, és nem kell aggódnunk a holnap miatt. Persze nem szórhatjuk a pénzt korlátlanul.

Larisa hangosan felnevetett.

A közeli asztaloknál ülő vendégek közül többen is odafordultak. Larisa észrevette ezt, de ahelyett, hogy halkabbra vette volna a hangját, úgy döntött, még inkább magára vonja a figyelmet.

– Szóval hálásnak kellene lennem egy ilyen életért? – kérdezte megvetően. – Hozzámentem egy totális naplopóhoz, most meg úgy tegyek, mintha boldog lennék?

Viktor elsápadt.

Nem csupán a szavai fájtak, hanem az is, hogy mindezt idegenek előtt mondta ki – mintha a házasságuk csupán egy előadás lenne, amelyben ő a tehetetlen férj, Larisa pedig a sértett áldozat szerepét játssza.

– Kérlek, Larisa! Viselkedj már! Étteremben vagyunk.

Ez az egyszerű kérés csak még jobban feldühítette.

Larisa hátratolta a székét, felállt, majd – a legkisebb habozás nélkül – fellépett az ülőfelületre. Pezsgővel a kezében úgy festett, mintha épp egy egész közönséget bűvölt volna el. A környező asztaloknál fokozatosan elhaltak a beszélgetések.

– Uraim! – kiáltotta. – Van egy ajánlatom! Azzal a férfival töltöm az éjszakát, aki eléri, hogy ezt a fösvény férjemet azonnal kidobják innen!

Egy pillanatra csend támadt, majd harsány nevetés tört ki, amely végigsöpört az éttermen.

Néhány vendég szórakozottan mosolygott, mások súgni kezdtek. Egy férfi még tapsolt is. Egy másik elővette a telefonját, mintha csak rögzíteni akarná az egész jelenetet.

Viktor mozdulatlanul ült a helyén.

Arca lángolt a megalázottságtól. Kezeit az asztal alatt ökölbe szorította, tekintetét az asztalterítőre szegezte. Fel akart állni és távozni, de tudta, hogy Larisa pontosan erre számít. Azt akarta, hogy mindenki előtt úgy tűnjön fel, mint egy legyőzött ember, aki még a saját feleségének sem képes visszaszólni. Így hát hallgatott.

Épp ekkor egy szék karcolt végig a padlón az étterem túlsó végében.

Egy körülbelül harmincöt éves férfi állt fel. Sötét öltönyt viselt, csuklóján drága óra csillant meg; viselkedésében nyoma sem volt annak a részeges harsányságnak, amely néhány más vendéget hatalmába kerített. Nem csatlakozott a nevetéshez. Nem tapsolt. Egyszerűen csak lassan elindult Larisa asztala felé.

Megállt előtte, és a szemébe nézett.

– Komolyan gondolja azt az ajánlatot?

Larisa elégedetten, sőt, kissé gúnyosan elmosolyodott. Élvezte, hogy az egész terem rá figyel.

– Természetesen. Talán fél? – A férfi egy pillanatra Viktorra pillantott, aki lehajtott fejjel ült a helyén, majd visszafordult Larisához.

– Rendben. Hadd mutassam meg, milyen egyszerű teljesíteni a kívánságát.

A nő leugrott a székéről, és diadalmas arckifejezéssel körbenézett az étteremben.

– Kiváló! Rajta hát! Azt akarom, hogy a férjem távozzon – azonnal!

Ám az idegen nem azt tette, amire a nő számított.

Ahelyett, hogy pincért hívott volna, vagy sértegetni kezdte volna Viktort, elővett egy névjegykártyát a zsebéből, és az asztalra tette. Ezután az étteremvezetőhöz fordult, aki időközben odalépett, hogy lássa, mi történik.

– Elnézést, kérhetnék egy kis időt?

Az étteremvezető bólintott.

A férfi átnyújtotta neki a kártyát. Amint a vezető elolvasta, arckifejezése megváltozott: a kezdeti zavart bizonytalanság helyét egyértelmű, látható tisztelet vette át.

Larisa észrevette ezt, és azonnal arra a következtetésre jutott, hogy a terve működik.

– Látod? – szólt oda Viktornak. – Végre valaki, aki tényleg el tud intézni dolgokat!

Az idegen azonban közvetlenül hozzá fordult.

– Asszonyom, megenged egy kérdést? Ha ma este kiderülne, hogy a férjének nincs annyi pénze, amennyit ön elképzelt, vajon az ön szemében ez azt jelenti, hogy a férje megérdemli, hogy nyilvánosan megalázzák? Larisa elutasítóan intett a kezével.

– Ehhez neked semmi közöd.

– Pár perce mégis az egész étteremre tartozó üggyé tetted. – Néhány vendég arcáról eltűnt a mosoly.

A férfi nyugodt hangon folytatta:

– A férjed…