Adrián egy hatalmas birtok tulajdonosa volt, amely egy ősi erdő szélén terült el. Családja nemzedékek óta ott élt, és minden szoba őrzött valamit a múltból. A magas mennyezet, a nehéz függönyök, az antik bútorok és a hosszú folyosók azt a benyomást keltették, mintha megállt volna az idő. Bár a ház kifogástalanul karbantartottnak tűnt, voltak olyan részei, amelyeket Adrián inkább elkerült – különösen a régi nyugati szárnyat, amelyet évek óta lezárva tartottak.

Édesanyja halála után nemcsak a teljes birtokot örökölte meg, hanem megválaszolatlan kérdések sorát is. Dokumentumok tűntek el, a családi fényképalbumok hiányosak voltak, és bizonyos emberekről, akik egykor a birtokon dolgoztak, soha többé nem esett szó. Adrián mégsem tartotta magát babonás embernek; hitt a dokumentumokban, a bizonyítékokban és az ellenőrizhető tényekben.

Minden megváltozott azon a napon, amikor rajtakapta a kis Isabellát, amint a hatalmas szalon falára rajzolt.

A kislány még kicsi volt, és idejének nagy részét a házvezetőnő felügyelete alatt töltötte. Adrián kedvelte őt. Az apja közeli barátja volt, aki tragikus körülmények között hunyt el, Adrián pedig megígérte, hogy gondoskodik a gyerekről, amíg az elég idős nem lesz ahhoz, hogy saját maga döntsön az életéről. Azon a délutánon Isabella a padlón ült egy régi fal előtt, és piros zsírkrétával rajzolt a halvány vakolatra. Amikor Adrián meglátta, először összeráncolta a homlokát. Aztán azonban észrevette, mit is rajzol valójában.

Nem csupán egy véletlenszerű gyermeki firkálmány volt.

A falon egy kis piros ház látszott, keskeny ablakokkal, hegyes tetővel és kéménnyel. Három magas fa nőtt körülötte. Keskeny ösvény vezetett el a ház mellett, majd eltűnt a bokrok között. Az egyik ablakba a kislány egy apró alakot rajzolt, mintha valaki bent állna, és a környéket kémlelné.

– Isabella, mit rajzolsz? – kérdezte Adrián. A kislány rámosolygott, mintha csak arra várt volna, hogy végre valaki megkérdezze.

– A mi piros házunk.

– A miénk? Hol láttad?

Isabella egy pillanatig gondolkodott.

– Álmomban.

Adrián leguggolt mellé, és igyekezett komoly arcot vágni.

– És ki mutatta meg neked?

– Egy hölgy.

– Milyen hölgy?

– Hosszú, sötét haja van. Néha sír. Azt mondja, meg kell találnom a szobáját.

Adrián arcáról eltűnt a mosoly.

– Mond még mást is?

Isabella bólintott.

– Azt mondja, valaki várja ott. De nem szabad elmondanom Mateónak, mert megijedne.

Ekkor léptek zaja hallatszott a hátuk mögött.

Mateo, a birtok gondnoka haladt el a szalon előtt, kezében egy köteg deszkával. Hatvanas éveiben járó férfi volt, aki szinte egész életében Adrián családjának dolgozott. Ismerte a ház minden szegletét, minden régi ösvényt, és azokat a történeteket is, amelyek nemzedékről nemzedékre szálltak a személyzet körében.

Amikor meghallotta a piros ház említését, megállt.

A deszkák majdnem kicsúsztak a kezéből.

Adrián azonnal észrevette a változást.

– Mateo? Mi a baj?

Az idős férfi gyorsan összeszedte magát, és felvette szokásos arckifejezését.

– Semmi, uram. Csak meglepett, hogy a falon látom a rajzát.

– Ismerős a ház? – kérdezte Adrián, a rajzra mutatva.

Mateo csak egy pillanat tört részéig pillantott rá.

– Nem. Sosem láttam még.

Túl gyorsan válaszolt. És éppen ez nyugtalanította Adriánt.

Tizenöt évnyi szolgálat után már elég jól ismerte Mateót ahhoz, hogy észrevegye, ha valamit titkol. A gondnok sosem tudott jól hazudni. Amikor igazat mondott, egyenesen az illető szemébe nézett. Amikor viszont elhallgatott valamit, dörzsölni kezdte a jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját.

Most pontosan ezt tette. Adrián azonban úgy döntött, nem faggatja tovább a gyerek jelenlétében.

– Rendben. Isabella, ha végeztél, majd kitakaríttatom azt a falat.

A kislány hevesen megrázta a fejét.

– Nem! Annak a háznak ott kell maradnia.

– Miért?

– Mert különben sosem találjuk meg őt.

Adrián arcáról eltűnt a mosoly.

Még aznap este bement a dolgozószobába, ahol a birtokkal kapcsolatos régi iratokat őrizte. Elővett néhány térképet abból az időből, amikor még a nagyapja kezelte a birtokot körülvevő hatalmas területet.

Eleinte semmi szokatlant nem talált. Aztán rábukkant egy évtizedekkel korábbi térképre, amelyen egy kis épületet jelöltek az erdőtől északra. Nem volt neve – csupán egy piros körvonalú tető és a nagyapja kézírásos jegyzete szerepelt rajta.

Adrián közelebb húzta a térképet a lámpához.

A ház elhelyezkedése pontosan megegyezett azzal, amit Isabella a falra rajzolt.

Az épület több kilométerre feküdt a birtoktól, egy olyan telken, amely az újabb feljegyzések szerint már régóta elhagyatott volt. A közelben nem voltak lakott települések, az oda vezető ösvényt pedig állítólag már teljesen benőtte a növényzet.

Adrián próbálta elhitetni magával, hogy mindez csak véletlen. Végtére is, a gyerekek akaratlanul is kihallgathatják a felnőttek beszélgetését. Talán Isabella látott valahol egy régi fényképet, vagy fültanúja volt a személyzet egyik beszélgetésének.

Ám a személyzet tagjai közül senki sem emlékezett arra, hogy valaha is meséltek volna neki a piros házról.

Mateo pedig – aki egész életében azt állította, hogy a tenyerénél is jobban ismeri a birtokot – úgy reagált a ház puszta említésére is, mintha szellemet látott volna.

Másnap reggel Adrián megkérte a gondnokot, hogy kísérje el a helyszínre.

Mateo próbálta halogatni az utat.

– Uram, az erdőnek az a része veszélyes. A régi épületek alapozása instabil lehet. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy nincs ott semmi.

– Ért…