Amikor Lulu megérkezett a katonai bázisra, kevesen gondolták volna, hogy olyan valakivé válik, akire mindenki emlékezni fog.

Már első pillantásra kitűnt a tömegből. Hajának egyes tincsei feketék voltak, míg mások élénk rózsaszínben pompáztak. Apró fémkarikákat viselt az orrában és az ajkán, karját, nyakát és teste egyéb részeit pedig tetoválások borították. Míg a többi újonc igyekezett minél gyorsabban beilleszkedni, Lulu azt a benyomást keltette, hogy egyáltalán nem érdekli, mit gondolnak róla mások.

Nem beszélt sokat. Ebédnél egyedül ült, az edzések után megállás nélkül visszatért a körletbe, a beszélgetési kísérletekre pedig csak néhány szóval válaszolt.

Nem telt sok időbe, mire gúnyolódás céltáblájává vált.

– Lássuk, meddig bírja itt – jegyezte meg az egyik katona, amikor először meglátta a névsorolvasásnál.

– Talán összekeverte a katonai bázist egy rockfesztivállal – tette hozzá egy másik.

Mások azzal szórakoztatták magukat, hogy a piercingjein élcelődtek, vagy viccelődtek a rózsaszín hajával. Némelyek szándékosan provokálták is, csak hogy lássák, vajon elveszíti-e végre a türelmét.

Ám Lulu nem reagált. Még akkor sem, amikor meghallotta, amint azt mondják róla: semmi keresnivalója a seregben. Még akkor sem, amikor valaki a többiek előtt megkérdezte tőle, vajon jelmeznek nézte-e az egyenruhát, amikor bevonult.

Egyszerűen csak végezte a dolgát.

Mégis éppen a hallgatása bosszantotta a legjobban némelyik katonát. Meggyőződésük volt, hogy különlegesnek képzeli magát, holott – szerintük – még semmit sem tett azért, hogy kiérdemelje a tiszteletüket.

Lulu nem próbálta meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Nem vitatkozott, nem magyarázta a múltját, és senkinek sem árulta el, mire képes.

Így aztán senki sem sejtette, hogy különös külseje és zárkózott viselkedése mögött olyan történet húzódik meg, amelyről addig senki sem tudott a bázison. Egy reggel minden megváltozott.

Az egységparancsnok váratlanul felsorakozásra hívta a katonákat. Egy lepecsételt mappát tartott a kezében, és arckifejezése egyértelművé tette: ez nem holmi rutinfeladat vagy szokványos bejelentés.

Miután a katonák felvették az alakzatot, a parancsnok előrelépett, és kinyitotta a mappát.

– Sürgős problémánk akadt – jelentette be. – Kaptunk egy arab nyelvű dokumentumot, amelyet még a mai napon le kell fordítani.

Csend telepedett a sorokra.

– A dokumentum olyan információkat tartalmaz, amelyek nem hagyhatják el a bázist. Nem szabad lefényképezni, lemásolni vagy a biztonságos rendszeren kívülre továbbítani. A fordítást olyan valakinek kell elvégeznie, akiben megbízhatunk – aki valóban magas szinten beszéli a nyelvet.

A parancsnok végigtekintett az összegyűlt katonákon. – Van itt valaki, aki elég jól beszél arabul ahhoz, hogy lefordítson egy ilyen dokumentumot?

Senki sem lépett elő.

Néhány katona összenézett. Volt, aki vállat vont, más a fejét csóválta. A parancsnok még néhány másodpercig várt.

– Utoljára kérdezem. Senki?

Ekkor nyugodt női hang szólalt meg a sorok végéről.

– Én igen.

Mindenki hátrafordult.

Lulu kilépett a sorból, és a parancsnok felé indult. Fekete-rózsaszín haja élesen elütött az egyenruháktól, arcán a fémkarikák pedig megcsillantak a reggeli fényben.

Egy pillanatra csend támadt. Aztán felhangzott az első kuncogás.

– Ezt komolyan gondolja? – suttogta az egyik katona.

– Ő beszél arabul? – nevetett fel egy másik.

– Alig szól hozzánk egy szót is, erre most egy titkosított dokumentumnak akar nekiesni?

Az egyik férfi meg sem próbálta leplezni a gúnyos derültségét.

– Parancsnok úr, tényleg rá akarja bízni ezt a feladatot? Honnan tudhatjuk egyáltalán, hogy valóban tudja a nyelvet?

Többen is bólintottak. Néhányan mosolyogtak, mások arra vártak, vajon Lulu megpróbálja-e megvédeni az ajánlatát.

Ő azonban teljesen nyugodt maradt.

– Értem az arabot – mondta egyszerűen. – Ha megmutatja a dokumentumot, le tudom fordítani.

A parancsnok egy pillanatig fürkészte az arcát. Még ő sem ismerte annyira a nőt, hogy további ellenőrzés nélkül elfogadja az állítását. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a helyzet sürgős, és fogy az idő.

– Tudja, mi történne, ha félreértelmezné a dokumentumot? – kérdezte szigorúan.

– Igen.

– És biztos benne, hogy megbirkózik a feladattal?

– Igen, uram.

A válasz olyan rövid volt, hogy néhány katona ismét nevetésre fakadt.

A parancsnok azonban nem nevetett. Egy pillanat múlva utasítást adott, hogy kísérjék Lulut egy biztonságos helyiségbe, ahol az előírt protokollnak megfelelően átvizsgálhatja a dokumentumot.

Több katona is követte őket. Azt állították, látni akarják, hogyan alakulnak a dolgok, ám valójában csak egyetlen dologra vártak: arra, hogy Lulu leégesse magát, és ezzel végre okot adjon gúnyos megjegyzéseikre.

Az asztalon egy sűrűn teleírt, többoldalas dokumentum hevert. A szöveg arab írásjegyekkel készült, és első pillantásra bonyolultnak tűnt. Ráadásul bizonyos részeket különös jelek és jegyzetek jelöltek, amelyek jelentése nem volt azonnal nyilvánvaló.

Lulu leült, maga elé húzta az első oldalt, és olvasni kezdett.

Az első percben senki sem szólt egy szót sem.

Aztán ceruzát vett a kezébe, és jegyzetelni kezdett egy üres papírlapra. Nem mechanikusan, szóról szóra fordított. Folyamatosan visszatért bizonyos mondatokhoz, összevetette a jelentésüket, és gondosan megjelölte azokat a részeket, amelyek egyértelműen összefüggtek egymással.

A bámészkodók arcáról fokozatosan eltűnt a mosoly.

– Vajon mit…