Ötszáz dollárért adott el egy régi laptopot.

Az asztalnál ülők mind gratuláltak neki.

Egyedül az öccse, Daniel sápadt el hirtelen.

Mert pontosan tudta, melyik laptopról van szó.

És azt is tudta, hogy a gép valódi értéke meg sem közelítette az ötszáz dollárt.

– Kinek adtad el? – kérdezte Daniel.

Lucas felnevetett.

– Miért érdekel ez hirtelen ennyire?

– Mert az enyém volt.

Csend telepedett az asztalra.

Az anyja értetlenül nézett fel.

– Hogy érted ezt?

Daniel a bátyjára nézett.

– Az a laptop, amit eladtál… nálam volt.

Lucas megvonta a vállát.

– Na és?

– Úgyhogy elloptad.

Lucas letette a villáját.

– Nem loptam el. Hónapok óta ott hevert. Senki sem használta.

– Ez még nem jelenti azt, hogy csak úgy elviheted.

– Úgy tűnt, nincs rá szükséged.

Daniel igyekezett megőrizni a nyugalmát.

Ám az egész helyzet sokkal súlyosabb volt, mint ahogy azt a családja sejtette.

Tudniillik Daniel nem egyszerű informatikusként dolgozott.

Néhány évvel korábban állást kapott egy kormányzati kiberbiztonsági részlegnél.

A kezdetektől fogva szigorúan tilos volt beszélnie azokról az ügyekről, amelyeken dolgozott.

Ezért soha nem osztott meg részleteket a családjával.

Az anyja általában csak viccelődött ezen: „A mi számítógépes zsenink megint megmenti a világot.”

Lucas pedig még hangosabban nevetett rajta.

„Legalább én vagyok a saját magam főnöke.”

Lucas ugyanis egy kis üzletet vezetett.

Legalábbis a családja így látta a dolgot.

Valójában a vállalkozása már régóta a csőd szélén táncolt.

Adósságai voltak, számos kifizetetlen számlája, és hitelezők hívogatták folyamatosan.

Mégis, a családi vacsoraasztalnál sikeres üzletekről, nagy ügyfelekről és hatalmas nyereségről mesélt. Senki sem sejtette, hogy a történetek nagy része kitaláció volt.

Aznap péntek este Daniel késve érkezett meg a szülei házába.

A telefonját a kezében tartotta, és vacsora közben folyamatosan az üzeneteket ellenőrizte.

Az apja észrevette ezt.

– Megint szórakoznak azok a gépeid?

Daniel megpróbált elmosolyodni.

– Eltűnt valami.

– Mi?

– Erről még nem beszélhetek.

Lucas felkuncogott.

– Persze. Egy titkos kormányzati akció.

Daniel nem reagált rá.

Ezután Lucas a legutóbbi eladásáról kezdett mesélni.

– Ma eladtam egy régi laptopot ötszáz dollárért.

Az apja ránézett.

– Ötszázért? Egy régi laptopért?

– Szerencsém volt. A vevő még csak nem is próbált alkudozni.

Daniel letette a villáját.

– Milyen laptop volt?

Lucas megvonta a vállát.

– Csak egy átlagos.

– Írd le.

– Miért?

– Mert azt hiszem, tudom, melyikről van szó.

Lucas felnevetett. – Arról, ami a lakásodban hevert.

Daniel gyomra összeszorult.

Valóban otthon hagyott egy laptopot egy héttel korábban.

Első ránézésre egy régi, szinte értéktelen gépnek tűnt.

Ám a belsejében nem hétköznapi hardver lapult.

A laptop olyan adatokat tartalmazott, amelyeket Danielnek szakértői elemzésre kellett volna benyújtania.

Egy nyomozati anyag titkosított részeit őrizte.

Nem lett volna szabad csatlakoztatni az internethez.

Nem lett volna szabad használni.

És semmiképpen sem lett volna szabad idegen kézbe kerülnie.

Daniel lassan felállt.

– Elvitted a lakásomból?

Lucas összeráncolta a homlokát.

– Ne kezdd.

– Az engedélyem nélkül vitted el?

– Csak ott hevert.

– És eladtad?

– Igen.

– Kinek?

Lucas megvonta a vállát.

– Valami fickónak.

– Milyen fickónak?

– Nem tudom. Online írt rám.

Daniel gyomra görcsbe rándult.

– Megvan az elérhetősége? – Miért?

– LUCAS, MEGVAN AZ ELÉRHETŐSÉGE?

Az asztalnál mindenki elhallgatott.

Lucas arcáról először tűnt el a mosoly.

– Azt hiszem, igen.

– Keresd meg.

– Miért viselkedsz ilyen hisztérikusan?

Daniel áthajolt az asztalon.

– Mert épp most adtál el valamit, amihez jogod sem volt hozzányúlni.

Lucas felnevetett.

– Rendben. Mennyit akarsz? Kétszázötvenet? Fele-fele arányban osztozunk.

Daniel hitetlenkedve bámult rá.

– Fogalmad sincs, mit tettél. – Akkor magyarázd el.

– Nem tehetem.

– Persze. Te sosem mondhatsz semmit.

Daniel válaszolni akart.

Ekkor dörrenés hallatszott.

Hatalmas dörrenés.

Az egész ház belerázkódott.

Az anyja felkiáltott.

Az apja felugrott a székéből.

Lucas pedig megdermedt.

A zaj a bejárati ajtó felől jött.

Újabb ütés.

Ezúttal fa reccsenése hallatszott.

Daniel azonnal rájött, hogy nem egyszerű látogatóról van szó.

– Mindenki hasra! – mondta.

– Mi történik? – kérdezte az anyja.

Daniel megragadta a kezét.

– Hasra! Most!

Egy harmadik ütés szétzúzta a zárat.

Az ajtó kivágódott.

Fegyveresek törtek be a házba.

Lucas sikítozni kezdett.

Az apja megpróbált közéjük és a családja közé állni.

Az egyik férfi rákiáltott:

– Senki se mozduljon!

Daniel azonban azonnal a magasba emelte a kezét.

– Én vagyok Daniel Cole.

A férfi megállt.

– Tudjuk, ki vagy.

– Akkor miért vagytok itt?

– A laptop miatt.

Lucas elsápadt.

Daniel lassan felé fordult.

– Hol van?

Lucas nagyot nyelt.

– Nem tudom.

A férfi közelebb lépett.

– Ma délután eladtad.

Lucas hátrálni kezdett.

– Nem tudtam, mi van rajta.

– Tudjuk. – Kinek adtam el?

A férfi ránézett.

– Pontosan ezért vagyunk itt.

Danielre mutatott. – Az a laptop egy érzékeny adatok tömeges kiszivárgásával kapcsolatos nyomozás része volt.

Daniel behunyta a szemét.

Pontosan ettől a helyzettől tartott.

De a java még hátravolt.

A férfi elővett egy fényképet.

– Ez az ember vette meg a laptopot.

Az asztalra tette.

Daniel a fényképre nézett.

És azonnal…