Leila azon az estén csak egyetlen dolgot akart.

Hazajutni.

Nem vágyott vacsorára.

Még a tévét sem akarta bekapcsolni.

Csak be akarta csukni kis lakása ajtaját, letenni a telefonját, és néhány órára nem a kórházra gondolni.

Majdnem tizenegy óra volt már, mire végre elhagyta a klinikát.

Közel tizennégy órát dolgozott.

Az egyik ápolónő nem jelent meg a reggeli műszakban, egy másiknak hirtelen el kellett mennie napközben, a betegek száma pedig folyamatosan nőtt.

Leila órákon át szaladgált a kórtermek között.

Ellenőrizte az infúziókat, gyógyszereket készített elő, segített az orvosoknak, és újra meg újra visszatért egy súlyos műtétből lábadozó beteghez.

Amikor végre kilépett az épületből, alig érezte a lábát.

A telefonja jelezte, hogy a rendelt taxi már várja.

Több fekete luxusautó is parkolt a klinika előtt.

Leila a kijelzőjére pillantott.

Aztán az autókra.

Az egyiknek nyitva volt a hátsó ajtaja.

– Biztosan ez az – mormolta.

Nem vette észre a rendszámot.

A sofőrt sem vette észre.

Egyszerűen beszállt.

Ezzel pedig olyan hibát követett el, amelyet nem fog egyhamar elfelejteni.

---

Valaki már ült a hátsó ülésen.

Egy férfi.

Leila eleinte alig vette észre.

– Elnézést – mormolta, és leült a másik oldalra. A férfi nem szólt semmit.

Drága anyagból készült hagyományos ruhát viselt, a csuklóján pedig olyan óra volt, amelynek az árából évekig fedezhette volna a lakbérét.

Az arca nyugodt volt.

Kicsit túlságosan is nyugodt.

– Az Al-Marin utca 82. szám alá kell mennem – mondta Leila a sofőrnek.

Az a visszapillantó tükörbe pillantott.

Aztán a hátul ülő férfira.

Végül vissza Leilára. – Kisasszony…

Leila már hunyta is le a szemét.

– Kérem.

– Tessék?

– Ébresszen fel, ha odaértünk.

Az ablaknak döntötte a fejét.

– Tegnap szinte egyáltalán nem aludtam.

Néhány másodperccel később elaludt.

---

A sofőr nem tudta, mit tegyen.

Végül összeszedte a bátorságát.

– Uram?

A Leila mellett ülő férfi meg sem mozdult.

– Engedjem ki?

Csend.

– Karim úr?

Karim al-Hadid lassan a fejét fordította.

Az alvó nőre nézett.

Aztán a névtáblájára.

Leila.

Harminc körüli lehetett.

Még mindig az orvosi egyenruháját viselte.

Kézitáskáját az ölében tartotta, telefonját pedig szorosan markolta.

Úgy festett, mint aki napok óta nem aludt rendesen.

– Hagyja békén – mondta Karim.

A sofőr meglepetten pislogott.

– De, uram…

– Azt mondtam, hagyja békén.

Az autó elindult.

---

Karim al-Hadid nem volt olyan ember, akihez csak úgy, ok nélkül szóltak volna az emberek. Az ország egyik legbefolyásosabb üzletembereként ismerték.

Számos nagyvállalat, valamint földterületek, szállodák és ingatlanok tulajdonosa volt.

Neve gyakran felbukkant az újságokban és az üzleti körökben.

Azt beszélték róla, hogy egyetlen telefonhívással képes megváltoztatni valaki karrierjét.

Ám senki sem tudta biztosan, mi a tény, és mi csupán szóbeszéd.

Egy dolog azonban biztos volt.

Senki sem véletlenül ült be Karim autójába.

Főleg nem egy idegen nő.

Ezért is pillantott a sofőr néhány másodpercenként a visszapillantó tükörbe.

Karim azonban csendben figyelte Leilát.

Egy pillanat múlva észrevette, hogy a nő telefonjának kijelzője még mindig világít.

Üzenet jelent meg a képernyőn.

„Anya: Úton vagy már?”

Karim elfordította a tekintetét.

– Uram – szólalt meg néhány perc múlva a sofőr.

– Igen? – Mit kezdjünk vele?

Karim kinézett az ablakon.

– Elvisszük oda, ahová menni akart.

A sofőr bólintott.

Úgy tűnt, a probléma megoldódott.

Ám ekkor történt valami.

---

Az autó egy csendes utcán haladt.

Leila megmozdult álmában.

A feje kissé lejjebb csúszott.

A telefonja majdnem kiesett a kezéből.

És ekkor hangokat hallott.

Eleinte nem törődött velük.

Ám aztán meghallott egyetlen szót.

Arabul.

Leila továbbra sem nyitotta ki a szemét.

Túl fáradt volt.

De a következő mondat teljesen felébresztette.

Az első ülésen ülő férfi mondott valamit. Karim válaszolt neki.

Hangja halk volt, mégis határozott.

Leila értett arabul.

Nem tökéletesen, de elég jól ahhoz, hogy felfogja a lényeget.

És ekkor döbbent rá, hogy nem taxiban ül.

Kinyitotta a szemét.

Kinézett az ablakon.

Nem ismerte fel az utcát.

Az autó teljesen más irányba tartott, mint amerre mennie kellett volna.

Hevesen verni kezdett a szíve.

Lassan a mellette ülő férfira pillantott.

Karim észrevette a tekintetét.

– Ébren vagy.

Leila nyelt egyet.

– Igen.

– Hallottad a beszélgetésünket?

Egy pillanatig csendben maradt.

Aztán bólintott.

– Egy kicsit.

A sofőr ideges lett.

Karim hátradőlt.

– Értesz arabul?

Leila habozott.

– Igen.

Csend telepedett az autóra.

– Mennyire jól?

– Elég jól ahhoz, hogy megértsem: ez nem a címem felé vezető út.

A sofőr erősen markolta a kormányt.

Karim néhány másodpercig őt figyelte.

Aztán megkérdezte:

– Mit hallottál?

Leila nem volt biztos benne, válaszoljon-e.

Végül így szólt:

– Azt mondtad neki, hogy forduljon le.

Karim bólintott.

– És még valamit.

Leila lesütötte a szemét. – Igen.

– Micsoda?

– Azt mondtad neki, hogy ne vigyen haza.

A sofőr riadtan pillantott Karimra.

Karim azonban nyugodt maradt.

– És tudod, miért?

Leila nem válaszolt.

Különféle forgatókönyvek kezdtek átfutni az agyán. Egyedül volt.

Egy idegen autójában.

Az éjszaka közepén.

És a mellette ülő férfi épp akkor jött rá, hogy a lány értette, miről beszélgettek a sofőrrel.

– Mert – mondta lassan Karim –, épp olyasmit tettél, amivel komoly bajba kerülhettél volna.

Leila elsápadt.

– Micsoda?

Karim arra mutatott, hogy…