A falnál ült, hátát a bútornak támasztva, és csendben maradt ott akár húsz-harminc percig is. Néha magában mormogott. Máskor párszor ráütött a falra a kis tenyerével, aztán nevetésben tört ki.
Mintha valaki válaszolt volna neki.
Eleinte a férjemmel nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget.
– Biztos talált egy új barátot – nevetett fel a férjem.
Én is elmosolyodtam.
Végtére is, az ilyen korú gyerekek percekig képesek beszélgetni egy plüssállattal, a függönnyel vagy az ablaküvegben tükröződő saját képükkel.
Ám a lányunk nem olyasmivel játszott, amit mi is láthattunk volna.
A fallal játszott.
És ahogy telt az idő, egyre furcsábbá vált a viselkedése.
Egyszer csak oda kezdte hordani a játékait.
Egyik reggel odavitte a plüssnyulát. Egy pillanattal később az építőkockáit. Aztán egy babát.
Amikor mindent visszatettem a helyére, a lányom felháborodott.
Felkapta a nyulat, és visszavitte a falhoz.
– Ide? – kérdeztem mosolyogva.
A lányom csak bólintott.
Aztán az ujját a falhoz érintette.
És elmosolyodott.
Néhányszor letérdeltem mellé, és kopogtattam a falon.
Semmi.
Csak egy üreges hang – olyan, amilyet normálisnak tartottam.
A fal gipszkartonból készült. A felújítás óta része volt a háznak, és soha semmilyen gondunk nem akadt vele. Aztán egy este olyasmit hallottam, amitől megdermedtem.
Épp a konyhában voltam, amikor halk kaparászás szűrődött be a nappaliból.
Aztán egy halk koppanás.
Majd még egy.
Abbahagytam a zöldségaprítást, és figyeltem.
Kopp.
Kopp.
Kopp.
Kimentem a konyhából.
A hang azonnal elhalt.
A lányom a falnál ült, és engem nézett.
– Mit csinálsz? Nem szólt semmit.
Csak mosolygott.
Aztán a mutatóujját az ajkához emelte.
Ssszt.
Megdermedtem.
Váratlanul ért a mozdulat.
Soha nem tanítottuk neki, hogy az ujját az ajkára téve kérjen csendet.
– Ki tanította ezt neked? – kérdeztem.
A lányom a fal felé fordult.
És újra háromszor kopogott rajta.
Ezúttal már nem mosolyogtam.
Mégis azt mondogattam magamnak, hogy a gyerekek mindenfélét utánoznak, és túl sokat képzelek bele a dologba.
Ám másnap reggel még furcsább dolog várt rám.
Épp az ebédet készítettem.
Néhány szelet kenyér hevert az asztalon.
Egy pillanatra a hűtő felé fordultam.
Amikor visszafordultam, a lányom már az asztal mellett állt.
Két szelet kenyér volt a kezében.
– Hová viszed azokat?
Elszaladt.
– Várj!
Eltűnt a nappaliban.
Eleinte nevettem.
De aztán rájöttem, hová ment.
A falhoz ment.
Megtöröltem a kezem, és utána mentem. Megálltam az ajtóban.
Nem hittem a szememnek.
Hatalmas lyuk tátongott a falon.
Nem egy apró repedés.
Nem egy darabka leváló vakolat.
Egy nagy, szabálytalan nyílás, amely feltárta a fal belsejében húzódó sötét üreget.
Gipszkarton-darabok hevertek a padlón.
A lányom pedig a lyuk mellett ült.
Teljesen nyugodtan.
Egy darab kenyeret tartott a kezében.
És épp betolta a nyílásba.
– Nem!
Feléje rohantam.
Megragadtam a kezét, és elhúztam a faltól.
– Mit csinálsz?
De a lányom nem állt ellen.
Épp ellenkezőleg.
Mutatni kezdett a nyílás belseje felé.
– Ott – mondta halkan.
Ez volt az egyik első szó, amit megtanult.
– Mi van ott?
Újra odamutatott.
Benéztem a lyukba.
Eleinte nem láttam semmit. Csak sötétség.
Por.
Fagerendák.
És néhány kábel.
De aztán zajt hallottam.
Nagyon halkat.
Kaparászást.
Felnéztem.
– Hallottad ezt? – kiáltottam a férjemnek.
Sietve jött ki az előszobából.
– Mi történt?
A falra mutattam.
Letérdelt.
Néhány másodpercig csendben maradt.
Aztán megkocogtatta a környező gipszkarton falat.
– Ez nem normális.
Fogott egy zseblámpát, és bevilágított a résbe.
A fénysugár átszelte az üres teret.
És megállt.
Valamin.
– Várj csak. – Arrébb fordította a lámpát.
Valami hevert az üreg közepén.
Kicsi volt.
Sötét.
És belepte a por.
– Mi az? – kérdeztem.
A férjem benyúlt, és kihúzta a tárgyat.
Egy kis fém doboz volt.
A lányom azonnal felismerte.
Nyújtani kezdte felé a kezét.
– Nem – mondta a férjem. – Várj.
Az asztalra tette a dobozt.
Régi volt.
A fedelén mély karcolások éktelenkedtek, a retesze pedig szinte teljesen elrozsdásodott.
– Valaki ide rejtette – mondta.
– Ki?
Nem válaszolt.
De ekkor újabb kaparászó hang hallatszott az üregből.
Ezúttal sokkal hangosabban.
Mindannyian elhallgattunk.
A lányom abbahagyta a nevetést.
A nyílás felé nézett.
És aztán olyasmit tett, amitől megijedtünk.
Újra kopogtatni kezdett a falon.
Háromszor.
Kopp.
Kopp.
Kopp.
Válasz érkezett a túloldalról.
Kopp.
Kopp.
Kopp.
A férjem elsápadt.
– Ez lehetetlen.
Lassan közelebb lépett a falhoz.
– Mi van benne?
Szerszámokat vettünk kézbe, és óvatosan megnöveltük a nyílást.
Nem akartuk megsérteni a kábeleket, ezért lassan haladtunk.
És aztán olyasmit láttunk, amire egyáltalán nem számítottunk. Nem csupán egy üreg volt a fal mögött.
Egy keskeny, elfeledett folyosó húzódott ott. A ház egy részén átvezetett, majd egy fadeszka mögött ért véget.
Régi dobozok hevertek a padlón.
Némelyikük évtizedes volt.
Fényképeket, iratokat és leveleket rejtettek.
Ám a legfurcsább az volt, hogy az egyik doboz szinte teljesen újnak tűnt.
A férjem kihúzta.
Egyetlen szó állt a fedelén:
„Neki.”
Összenéztünk.
– Kinek? – suttogtam.
Kinyitottuk.
Odabent a házunkról készült fényképek voltak.
De nem…