Ez a mondat megállított a lakásom ajtajában.

A szomszédnőm a folyosón állt, és olyan tekintettel nézett rám, amitől azonnal kirázott a hideg.

„Micsoda?”

„A férjed” – ismételte halkan. „Napok óta zajt hallunk felőletek. Bútorokat tologat, hangosan beszél, néha pedig majdnem a maximumra tekeri a tévét.”

Egy pillanatig csak bámultam rá.

Aztán idegesen felnevettem.

„Milyen férj?”

A szomszédnő pislogott egyet.

„Tudod, az, aki veled lakik.”

„Egyedül élek.”

Eltűnt a mosoly az arcáról.

„Ez lehetetlen.”

„Pedig nem az.”

„Akkor ki az a férfi, akit folyton hallok?”

Ekkor hagytam abba a nevetést.

Mert eszembe jutott néhány furcsa dolog az elmúlt napokból.

Egy bögre, amit reggel a mosogatónál találtam, pedig előző este elpakoltam.

Egy szekrényajtó, amiről biztosan tudtam, hogy csukva hagytam.

És mindenekelőtt az a különös érzés, hogy valaki megváltoztatott valamit a lakásomban.

Csak épp nem tudtam pontosan megfogalmazni, mit.

„Pontosan mit hallottál?” – kérdeztem.

A szomszédnő körülnézett a folyosón.

„Férfihangot. Minden nap nagyjából ugyanabban az időben.”

„Mit mond?”

„Nem tudom. Nem értem tisztán a szavakat. De tegnap hallottam, ahogy valami nehezet húz végig a padlón.”

Nagyot nyeltem. „És biztos vagy benne, hogy a lakásomból jött a zaj?”

„Teljesen.”

Azon az estén átkutattam a lakást a pincétől egészen a hálószobáig.

Az ablakok zárva voltak.

Az ajtó sértetlen volt.

Semmi sem hiányzott.

A pénztárcám pontosan ott volt, ahol hagytam.

A laptopom is.

Az irataim a fiókban voltak.

Nem látszott betörés nyoma.

Mégis úgy éreztem, nem vagyok egyedül. A konyhában újra megláttam azt a bögrét.

Ezúttal biztos voltam benne.

Azon a reggelen még a szekrényben volt.

Most pedig a konyhapulton állt.

Még mindig vízcseppek voltak az alján.

Megérintettem.

Hideg volt.

Alig aludtam azon az éjszakán.

A padlódeszkák minden egyes nyikorgására felriadtam.

Amikor hajnali két óra körül halk zajt hallottam az előszobából, felkapcsoltam az összes lámpát.

Nem volt ott senki.

Reggel elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot.

Nem akartam bizonyíték nélkül rendőrt hívni.

Saját szememmel akartam látni az illetőt.

Így hát kitaláltam egy egyszerű tervet.

Reggel nyolckor a szokásos módon elhagytam a házat.

Hagytam, hogy a szomszédok lássák, ahogy munkába indulok.

Még az autót is beindítottam, és elhajtottam a sarkig.

Ott leparkoltam.

Néhány perccel később visszamentem a hátsó bejáraton keresztül.

Csend honolt a lakásban.

Behúztam a függönyöket.

A hálószobában bemásztam a magas ágy alá, és magamra húztam a hosszú ágytakarót.

Némára állítottam a telefonomat.

És vártam.

Az első óra. Semmi.

Eltelt két óra.

Még mindig semmi.

Kezdtem ostobának érezni magam.

Talán a szomszédnak csak részben volt igaza.

Talán tényleg összetévesztette a lakást.

Aztán ránéztem az órára.

11:49.

Egy perccel később pedig zajt hallottam.

Egy zár kattanását.

Megdermedtem.

Valaki épp kinyitotta az ajtómat.

Az ajtó kinyílt.

Nem volt erőszakos behatolás.

Nem rúgták be az ajtót.

Valaki egyszerűen kulccsal nyitotta ki a lakást.

Belépett.

Lépteket hallottam.

Lassú.

Egyenletes léptek.

Olyan valakié, aki pontosan tudja, hová tart.

Aztán meghallottam, ahogy kinyílik a hűtőajtó.

Majd a víz csobogását.

Végül pedig a tévét.

Az ágy alatt ültem, és alig mertem lélegezni. Az illető úgy viselkedett, mintha otthon lenne.

Néhány perc múlva elhallgatott a tévé.

A léptek közeledtek.

Egy férfi lépett be a hálószobába.

Megállt.

Aztán felsóhajtott.

– Persze. Megint ez a rendetlenség.

Megdermedtem.

A szobámról beszélt.

Aztán kimondta a nevemet.

– Megint így hagytad, Klára.

A szájam elé kaptam a kezem.

Tudta a nevemet.

A férfi kinyitotta a ruhásszekrényt.

Pakolászni kezdte a ruhákat.

Aztán odajött az ágyhoz.

A cipője közvetlenül a szemem előtt tűnt fel.

Leült.

Az ágy kissé besüppedt a súlya alatt. Olyan közel volt, hogy hallottam a lélegzetvételét.

Aztán megszólalt:

– Tudom, hogy itt vagy.

Majd kiugrott a szívem a helyéről.

A férfi nem mozdult.

Én sem.

– Nem kell bujkálnod.

Csend.

Aztán elhangzottak a szavak:

– Már megtaláltalak.

Becsuktam a szemem.

És abban a pillanatban az ágy lassan emelkedni kezdett.

De nem igazán.

A férfi hajolt le.

Be akart nézni alá.

Ösztönösen hátrahúzódtam.

Az arca közvetlenül az enyém előtt tűnt fel.

Ám idegen helyett valakit láttam, akit azonnal felismertem.

Az apám volt az.

– Apa?

A férfi megdermedt.

Aztán leült a padlóra.

– Szóval tényleg otthon vagy.

Nem tudtam megszólalni.

– Mit keresel itt?

Apa lesütötte a szemét.

– Nem kellett volna idejönnöm.

– Akkor miért voltak nálad a kulcsok?

Nem válaszolt.

– Apa!

Lassan a zsebébe nyúlt.

Elővett egy régi kulcscsomót.

– Anyád adta őket nekem.

– Anyám három éve meghalt.

– Tudom.

– Akkor miért nem mondtad el? Apa sokáig hallgatott.

Aztán megszólalt:

– Mert attól féltem, hogy ha elmondom az igazat, soha többé nem akarsz majd látni.

Hirtelen még rosszabbul éreztem magam.

– Milyen igazságot?

Apa a ruhásszekrény felé nézett. – A lakásoddal kapcsolatban.

– Mi van vele?

– Nem egészen az a lakás, amit te választottál.

Hideg futott végig rajtam.

– Hogy érted ezt?

Apa vett egy mély levegőt.

– Az anyád azt akarta, hogy itt lakj.

– Ezt tudom.

– De nem mondta el, miért.

– Miért?

Apa felállt, és odament a szekrényhez.

Elhúzta az alsó polcot.

Mögötte egy kis faléc volt.

Korábban sosem vettem észre.

Apa félretolta.

Egy kis ajtó tűnt fel mögötte.

Visszafojtottam a lélegzetem.

– Mi az ott…