Natalie felszisszent.

A figura a márványpadlóra zuhant, és éles fémes csattanás visszhangzott a folyosón.

– Lucas! Hagyd abba!

Az apja, Daniel Brooks, berohant a folyosóra.

De a kisfiú nem hallgatott rá.

Szeme könnyektől csillogott, arcán pedig düh és félelem keveredett.

Újra megpróbált belerúgni Natalie-ba.

Ezúttal hátraléphetett volna.

Ám ő – dacolva a fájdalommal – lassan letérdelt.

– Fáj – mondta halkan.

Lucas megdermedt.

Natalie az oldalára tette a tenyerét.

– De tudod mit? Szerintem téged valami még jobban bánt.

A kisfiú ránézett.

– Biztosan valami nagyon nehezet cipelsz magadban.

Finoman a mellkasára mutatott.

Lucas szája remegni kezdett.

Arcáról kezdett eltűnni a düh.

Valami más bukkant elő alóla.

Félelem.

Elemi erejű félelem.

Daniel egy lépést tett előre.

Lucas azonnal felemelte a kezét, mintha védekezne.

– Nem fogok elszaladni előled – suttogta Natalie.

A kisfiú lassan leengedte a kezét.

És ekkor történt valami, amit Daniel még sosem látott.

Lucas futásnak eredt.

Egyenesen Natalie karjaiba vetette magát.

Natalie elkapta, bár a mozdulat éles fájdalmat váltott ki a bordájában.

Lucas az egyenruhába fúrta az arcát, és kétségbeesett zokogásban tört ki. – Ne menj el!

Natalie a hátára tette a kezét.

– Itt vagyok.

– Ne menj el!

– Nem megyek sehová.

Lucas megrázta a fejét.

– Ezt mindenki mondja.

Daniel mozdulatlanul állt.

A fia egy olyan nőt ölelt át, akit alig három napja ismert.

És hosszú idő óta először úgy tűnt, valóban biztonságban érzi magát. Natalie csak hétfő óta dolgozott a Brooks-birtokon.

Eredetileg úgy volt, hogy csak néhány hétig marad.

Egy közvetítő ügynökségen keresztül vették fel, miután az előző házvezetőnő hirtelen távozott.

Azt azonban senki sem magyarázta meg igazán, miért.

Már az első napon feltűnt neki, hogy furcsa szabályok uralkodnak a házban.

Lucasnak tilos volt belépnie a nyugati szárnyba.

Nem nyithatta ki apja dolgozószobájának ajtaját.

És mindenekelőtt: senkitől sem kérdezhetett az anyjáról.

Valahányszor Natalie említette az asszony nevét, Lucas elhallgatott.

Így hát úgy döntött, nem kérdezősködik.

Egészen a mai napig.

Miközben Lucas továbbra is Natalie egyenruhájába csimpaszkodott, megjelent a lépcsőn Evelyn Hart, a házvezetőnő.

Megállt, és néhány másodpercig figyelte a jelenetet.

Aztán Danielre nézett.

– Mr. Brooks, felhívom az ügynökséget.

Daniel megfordult.

– Miért?

– Ez az incidens után Natalie kisasszony nem folytathatja a munkát.

Lucas azonnal felkapta a fejét.

– Nem!

Daniel a fiára nézett.

A kisfiú még szorosabban hozzásimult Natalie-hoz. Evelyn folytatta:

– Holnapra már itt lehet az utódja.

– Nem.

Daniel hangja nyugodt, mégis határozott volt.

– Senki nem hív fel senkit.

Evelyn elhallgatott.

– Biztos benne?

Daniel ránézett.

– Igen.

Evelyn néhány másodpercig csendben maradt.

Aztán megszólalt:

– Ugyanezt mondta az előzőnél is.

Daniel arcáról eltűnt minden érzelem.

Natalie észrevette ezt.

– Kiről beszél? – kérdezte.

Evelyn azonnal elfordult.

– Nem számít.

– Nekem talán számít.

Daniel félbeszakította.

– Natalie, menjen, és pihenjen egy kicsit.

– Mr. Brooks…

– Azt mondtam, menjen, és pihenjen.

Ám Lucas továbbra is fogta a kezét.

– Vele akarok menni.

Daniel a fiára nézett. És ezúttal nem szólt semmit.

Így hát Natalie felment a szobájába.

Lucas vele tartott.

Daniel az előszobában maradt.

Evelyn közelebb lépett hozzá.

– Nem rejtegetheted ezt előle örökké.

Daniel összeráncolta a homlokát.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Pontosan tudod, miről beszélek.

– Evelyn.

– Három nő az elmúlt évben.

Daniel hallgatott.

– Mindannyian Lucas miatt mentek el.

– Nem ő volt a probléma.

– Nem – felelte halkan Evelyn. – Te vagy a probléma a számára.

Daniel elfordult.

– Elég volt.

De Evelyn folytatta: – Amióta meghalt az anyja, nem hagyod, hogy beszéljen róla. Nem hagyod, hogy kérdezzen. Még azt sem engeded meg neki, hogy bemenjen a szobájába.

Daniel összeszorította az állkapcsát.

– Próbálom megvédeni.

– Mitől?

Nem válaszolt.

Mert mindketten tudták, hogy az igazi válasz sokkal bonyolultabb.

Lucas anyja két éve halt meg.

Hivatalosan egy tragikus balesetben.

Ám Lucas is a házban tartózkodott akkor.

Túl fiatal volt ahhoz, hogy pontosan elmondja, mi történt.

Azóta hajlamos volt a dühkitörésekre.

Félt attól, hogy az emberek elhagyják.

És valahányszor kötődni kezdett valakihez, agresszíven kezdett viselkedni.

Az előző házvezetőnő alig néhány hétig bírta.

A következő mindössze egy hónap után távozott.

Mindegyikük ugyanazt mondta Danielnek:

– A fiának segítségre van szüksége.

Daniel azonban elutasított minden segítséget.

Helyette újabb házvezetőnőt keresett.

Egy újabb nőt.

Egy újabb embert, aki gondoskodik Lucasról.

Egészen addig, amíg meg nem jelent Natalie.

Natalie azonban olyan dolgokat vett észre, amiket a többiek nem.

Lucas nem volt gonosz.

Halálra volt rémülve.

Egy éjszaka sikoltozva ébredt fel.

Natalie a lépcsőn ülve találta meg.

– Mi történt?

Lucas megrázta a fejét. – Semmi.

– Rémálmod volt?

A fiú bólintott.

– Anyuról?

Lucas felnézett.

– Nem sikított. – Natalie elhallgatott.

– Mi?

Lucas a nyugati szárny felé nézett.

– Apa azt mondja, leesett.

– És te nem hiszed el?

A fiú hallgatott.

– Mire emlékszel?

Lucas befogta a fülét.

– Nem akarom.

Natalie mellé ült.

– Nem muszáj elmondanod.

Egy pillanatig csend honolt.