Csak foszlányokban emlékszem édesanyám temetésére.
Fekete ruhák. Az ablakon doboló eső. A rokonok halk suttogása. Végtelen ölelések olyan emberektől, akik újra meg újra azt hajtogatták, hogy az idő minden sebet begyógyít.
Ám én semmiféle vigaszt nem éreztem.
Alig néhány nappal korábban édesanyám még élt. Szinte minden este beszéltünk telefonon. Hétköznapi dolgokról csevegtünk, nevettünk, és hétvégi terveket szövögettünk.
Aztán egyik reggel befutott a hívás.
Szívroham.
Ez volt a hivatalos magyarázat a halálára.
Összetörtem a gyásztól, mégsem fordult meg a fejemben, hogy bármi gyanús lehetne a dologban. Végtére is az orvosok azt mondták, felmondta a szolgálatot a szíve. Nem volt okom kételkedni a szavukban.
Egészen a temetés napjáig.
Ahogy aznap este a vendégek szállingózni kezdtek, a ház lassan kiürült. Csak a legközelebbi hozzátartozóim maradtak ott. A férjem, Daniel, a vendégek között sürgölődött: italokat töltött, és mindenkinek azt mondta, hogy pihennem kellene.
A legjobb barátnőm, Laura, többször is átölelt.
– Erősnek kell lenned – suttogta.
Ő volt az az ember, akiben mindenki másnál jobban bíztam. Iskoláskorunk óta ismertük egymást. Megosztottuk egymással titkainkat, első szerelmeinket, vitáinkat és az élet minden gondját-baját. Ha akkoriban bárki megkérdezte volna, kire bíznám habozás nélkül az életemet, őt neveztem volna meg.
Fogalmam sem volt róla, mekkorát tévedtem.
Este hét óra tájban már nem kaptam levegőt abban a fojtogató, zsúfolt helyiségben.
Egyedül akartam lenni.
Kiléptem a hátsó ajtón, és a folyó felé indultam, amely alig néhány tucat méterre folyt a háztól.
Egész nap esett az eső. A part sáros volt, a fű pedig átázott. Lassan sétáltam, gondolataimba mélyedve, és próbáltam értelmet találni mindabban, ami az elmúlt napokban történt.
Aztán tettem még egy lépést.
És a talaj eltűnt alattam.
Hirtelen zuhanni kezdtem.
Még sikítani sem volt időm.
Belezuhantam a jeges vízbe, az áramlat pedig azonnal magával ragadott.
A ruhám megszívta magát vízzel, és pillanatok alatt kőnehézzé vált. A cipőm lehúzott a mélybe. Levegőt próbáltam venni, de levegő helyett vizet lélegeztem be.
A pánik miatt teljesen elvesztettem a tájékozódó képességemet.
Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy meg fogok halni.
Aztán működésbe lépett egy régi ösztön.
Gyerekkoromban évekig versenyszerűen úsztam. A test emlékszik bizonyos mozdulatokra, még ennyi idő elteltével is.
A hátamra fordultam.
Vettem egy levegőt.
Aztán hagytam, hogy az áramlat vigyen néhány métert, miközben igyekeztem minél közelebb kerülni a parthoz. Megláttam a nádat.
Utána nyúltam.
Elsőre nem találtam el.
Másodszorra az ujjaim egy erős nádszálba kapaszkodtak.
Megragadtam.
Az ujjaim megcsúsztak, a karom sajgott, az áramlat pedig folyton visszahúzott, de végül sikerült kiküzdenem magam a vízből.
A sárba zuhantam.
Percekig feküdtem ott, zihálva a levegőért.
Át voltam fagyva, csupa zúzódás voltam, és teljesen kimerültem.
De életben maradtam.
És ekkor lépteket hallottam.
Valaki a folyó feletti ösvényen sétált.
Felemeltem a fejem.
Először egy férfi hangját hallottam.
Aztán egy nőét.
Megdermedtem.
Azonnal felismertem a férfi hangját.
Daniel.
A férjem.
És a nő mellette?
Laura.
A legjobb barátnőm.
Ösztönösen leguggoltam a nádasban.
Nem volt erőm sikítani. És őszintén szólva azt sem értettem, miért jöttek ide.
Aztán Daniel megszólalt. „Már rég víz alatt kellett volna lennie.”
Laura egy pillanatig hallgatott.
„De mi van, ha kijutott?”
„Nem jutott ki.”
„De mi van, ha mégis?”
Daniel röviden felnevetett.
„Nem élhette túl ilyen sokáig a vízben. Ráadásul mindenki látta, hogy ivott ma. Csak annyit kell mondanunk, hogy részeg volt, megcsúszott és beleesett.”
Abban a pillanatban megfagyott bennem a vér.
Nem akartam elhinni.
Talán félreértettem a beszélgetésüket. Talán valaki másról volt szó.
Aztán Laura kimondta azokat a szavakat, amelyek eloszlatták az utolsó reménysugaramat is.
„Szóval, ha bárki kérdezi, azt mondom, láttam, ahogy a folyó felé tart. Hogy megcsúszott. Te pedig megpróbáltál segíteni rajta.”
Daniel így felelt:
„Pontosan.”
A szájamra szorítottam a kezem, hogy ne adjak ki hangot.
Nem véletlenül voltam ott.
Valaki meg akart ölni.
És az a két ember, akiben a legjobban bíztam, épp azt tervezgette, hogyan magyarázzák majd meg a halálomat.
De a java még hátravolt.
Egy pillanat múlva Laura megkérdezte:
„És mi lesz az anyjával?”
Csend következett.
Daniel nyugodtan válaszolt:
„Arról már gondoskodtunk.”
„Szóval tényleg lefizetted azt a fickót a kórházban?”
Megállt a szívem.
Daniel felsóhajtott.
„Igen. Az orvosi jelentés olyan maradt, amilyennek akartuk. Szívroham. Senki sem kérdőjelezi meg.”
Laura idegesen felnevetett.
„El sem hiszem, hogy sikerült.”
Abban a pillanatban megszűntem érezni a hideget.
Megszűntem érezni a fájdalmat.
Minden eltűnt körülöttem.
Az anyám.
A hirtelen halála.
Az utolsó telefonhívása.
Minden, amit véletlennek hittem.
És most ezek a szavak.
Az anyám nem természetes halállal halt meg.
Valaki eltette láb alól.
És ugyanaz az ember engem is el akar tenni láb alól.
Laura lehalkította a hangját. – De egy dolgot még mindig nem értek. Megígérted, hogy ha már mindketten elmentek, elmondod az igazat.
– Miről?
– Hogy miért tetted.
Daniel sokáig hallgatott.
Aztán így szólt:
– Mert a barátod és…