Mindig ügyelt rá, hogy közvetlenül a szeme láttára nyeljem le. Egyik este azonban csak úgy tettem, mintha bevenném. Amit azon az éjszakán láttam, örökre megváltoztatta a férjemről alkotott képemet.

Hosszú ideig egyszerű fáradtságnak tulajdonítottam a kezdeti tüneteket.

Apróságokat felejtettem el.

Bementem a konyhába, és hirtelen nem tudtam, miért is mentem oda.

Letettem a telefonomat az asztalra, majd a következő perceket azzal töltöttem, hogy kétségbeesetten keresgéltem a lakásban.

Egyszer kinyitottam a hűtőt, és csak álltam az ajtaja előtt néhány másodpercig, képtelenül felidézni, mit is akartam valójában.

Még nem voltam öreg.

Éppen ezért kezdett megrémíteni a dolog.

De nem maga a felejtés volt a legrosszabb.

Hanem azok a pillanatok, amikor úgy éreztem, mintha egész időszakok törlődnének az emlékezetemből.

A férjem mondott valamit vacsora közben, fél órával később pedig megkérdezte, emlékszem-e a beszélgetésünkre.

– Persze – válaszoltam.

Aztán feltett egy kérdést arról, miről is beszéltünk.

Én pedig nem tudtam, mit mondjak.

Furcsa pillantás jelent meg ekkor a szemében.

Nem félelem.

Inkább valamiféle elégedettség.

– Látod? – mondta. – Kezd komolyra fordulni a dolog.

Ez a mondat megrémített.

– Mit tegyek?

A férjem megfogta a kezemet.

– El kell kezdened szedni valamit.

Másnap egy kis, átlátszó dobozkával tért haza.

Fehér tabletták voltak benne.

Nem volt rajta doboz.

Nem volt hozzá betegtájékoztató.

Nem volt rajta gyártói jelzés.

– Mi ez?

– Vitamin.

– Milyen fajta?

– Memóriajavító. Egy ismerős orvoson keresztül szereztem.

Kézbe vettem a dobozkát.

– Miért nincs ráírva semmi? – Mert ez egyenesen az orvostól származó készítmény. A dobozát kidobtam.

Meggyőzően hangzott.

És hittem neki.

Az első este egy tablettát és egy pohár vizet nyújtott át.

– Nyeld le.

Elmosolyodtam.

– Tudod, bízom benned.

– Tudom.

Attól a naptól kezdve rendszeres szertartássá vált.

Minden este ugyanaz.

Egy pohár víz.

Egy fehér tabletta.

És a férjem tekintete.

Mindig megbizonyosodott róla, hogy valóban lenyelem.

Az első héten arra számítottam, hogy javul az állapotom.

Nem javult.

Épp ellenkezőleg.

Reggelente nehéz fejjel ébredtem.

Néha olyan fáradt voltam, mintha egyáltalán nem is aludtam volna.

Egyszer arra ébredtem, hogy másodpercekig fogalmam sem volt, hol vagyok.

Máskor nem tudtam felidézni, mit csináltam előző este. Aztán eljött az az éjszaka, amelytől a legjobban megijedtem.

Reggel a kezembe vettem a telefonomat, és észrevettem egy üzenetet, amelyet éjfél után nem sokkal küldtem a legjobb barátnőmnek.

Rövid volt.

„Félek.”

Hosszú ideig bámultam.

Nem emlékeztem rá, hogy megírtam volna.

Felhívtam.

– Mi történt tegnap?

– Ezt inkább te mondd meg – felelte. – Írtál, hogy félsz, de utána semmire sem válaszoltál.

– Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy írtam volna neked.

Csend támadt a vonal túlsó végén.

– Ez nem normális.

– A férjem szerint a memóriám miatt van.

– És mit szedsz?

Haboztam.

– Valami vitaminokat.

– Melyiket?

Nem tudtam.

És ekkor merült fel bennem először a gondolat, hogy talán valami nincs rendben.

Néhány nappal később, miközben reggel öltözködtem, észrevettem egy véraláfutást a karomon. Mellette egy apró karcolás látszott.

– Mi történt velem?

A férjem alig pillantott a nyomra.

– Felkeltél éjszaka.

– Én?

– Igen.

– Miért nem emlékszem rá?

Sóhajtott egyet.

– Pontosan ezért szeded azokat a gyógyszereket.

Ez a mondat egész nap nem hagyott nyugodni.

Mert hirtelen minden más értelmet nyert.

Talán nem is a memóriám volt a probléma, amit a gyógyszerek kezeltek.

Talán maga a gyógyszer volt a baj.

Fogtam egy papírlapot, és leírtam mindent, amire csak emlékeztem. Dátum.

Időpont.

Mikor vettem be a gyógyszert.

Hogyan éreztem magam reggel.

Amire nem emlékeztem.

Néhány nap elteltével kirajzolódott a minta.

Korábban csak apróságokat felejtettem el.

Amióta szedni kezdtem, valódi emlékezetkiesések jelentkeztek.

És a férjem minden alkalommal ott volt.

Úgy döntöttem, nem veszek be több gyógyszert.

Este a szokásos módon odahozta nekem.

– Tessék.

Elvettem.

Ittam egy kortyot.

És elmosolyodtam.

– Lenyeltem.

A férjem egy pillanatig rám nézett.

– Hadd lássam.

– Mit?

– A szádat.

Hevesen verni kezdett a szívem.

Kinyitottam a számat.

Aztán felemeltem a nyelvemet.

A gyógyszer az arcom és az ínyem között rejtőzött.

A férjem meggyőződött róla, hogy nem lát semmit.

– Jó.

Lekapcsolta a villanyt.

Lefeküdt.

Vártam.

Néhány perc múlva óvatosan kivettem a gyógyszert, és elrejtettem egy kis tasakban.

Aztán behunytam a szemem.

Ki akartam deríteni, mi történik.

Körülbelül egy órán át csend volt.

Aztán megmozdult a matrac.

A férjem felkelt.

Nem mozdultam.

Hallottam a lépteit.

Átsétált a szobán.

Kinyitott egy fiókot.

Kivett belőle valamit. Aztán visszajött az ágyhoz.

– Alszol?

Nem válaszoltam.

– Hallasz?

Visszatartottam a lélegzetemet.

Kisvártatva kiment. A hálószoba ajtaja halkan becsukódott.

Vártam még egy percet.

Aztán még egyet.

Végül felkeltem.

Halkan kinyitottam az ajtót.

A férjem nem volt a folyosón.

Zajt hallottam a dolgozószoba felől.

Közelebb léptem.

Az ajtó résnyire nyitva állt.

És akkor megláttam.

Az íróasztalnál ült.

Egy nyitott doboz állt előtte.

De nem ez volt a legrosszabb.

Mellette hevert a telefonom.

Az, amit aznap este korábban kerestem.

Az, amiről azt hittem, folyton elhagyom.