Az egész királyság erről beszélt már közel négy éve.

Minden fiatal nőnek, aki el akarta nyerni Damian trónörökös kezét, különös próbán kellett átesnie. A palota nagytermében egy hatalmas, a legkiválóbb királyi mesteremberek által készített aranykarika várta a jelentkezőket.

A karika fából és fémből készült, vékony aranyréteggel bevonva. Belső peremén apró jelek sorakoztak – olyan jelek, amelyek jelentését rajtán és néhány legközelebbi tanácsadóján kívül senki sem ismerte.

A kérőnek a terem közepén kellett állnia, kihúznia magát, és hagynia, hogy a karikát a derekára illesszék.

Ezt követően néhány másodperces csend állt be.

A herceg szemügyre vette a jelöltet, feltett néhány kérdést, majd végül – szinte kivétel nélkül – ugyanazt mondta:

„Köszönöm. A következőt.”

Senki sem tudta pontosan, mit is keres Damian.

Egyesek szerint rendkívül karcsú nőt keresett. Mások meg voltak győződve arról, hogy régi családi szokásról van szó. Voltak olyanok is, akik azt állították: a herceg olyan sajátos testi arányokat keres, amelyek az ősi hagyományok szerint nemesi származást igazolnak. Bármi is volt az igazság, a herceg iránti érdeklődés hatalmas volt.

Nemesi családok lányai, gazdag kereskedők gyermekei és a királyság távoli vidékeiről érkező előkelő hölgyek tódultak a palotába. Volt, aki hónapokig készült a próbára.

Szigorú diétát tartottak.

Naponta tornáztak.

Szoros fűzőt viseltek.

Néhányan napokig alig ettek a palotabeli látogatás előtt, attól tartva, hogy a derekuk akár egyetlen centiméterrel is szélesebb lehet a herceg által elvártnál.

Családjaik hatalmas összegeket költöttek ezekre az előkészületekre.

Damian mégis évről évre mindannyiukat visszautasította.

Az egyik lány túl magas volt.

A másiknak – szerinte – nem voltak megfelelőek az arányai.

A harmadik megfelelt a mérésen, de elbukott a beszélgetésen.

Idővel az egész próba afféle nyilvános látványossággá vált. Az emberek pedig azt kezdték hinni, hogy a herceg egyszerűen megszállottja a tökéletességnek.

Kevesen merték megkérdezni, miért.

Aztán eljött a kiválasztás újabb napja.

A palota terme zsúfolásig megtelt emberekkel. Több száz gyertya égett a falak mentén, zenészek álltak oldalt, a vendégek pedig csendben figyelték a különféle jelölteket.

Damian egy emelvényen ült.

Arca nyugodt volt, szinte érzelemmentes.

Sorra léptek a karika elé a nők.

Néhányan magabiztosnak próbáltak tűnni, bár a kezük remegett. Mások mosolyogtak, és tökéletes nyugodtságot színleltek.

Minden mérést ugyanaz a kérdés követett: „A következő?”

És újabb nő lépett elő.

Aztán még egy.

Mígnem végül már csak egyetlenegy maradt.

Egy fiatal nő, akit Rosalinnak hívtak.

Azonnal morajlás futott végig a termen.

Rosalin nem hasonlított a többi jelöltre.

Nem viselt sem gyöngyökkel díszített drága ruhát, sem szoros fűzőt. Ruhája egyszerű, könnyű és kényelmes volt.

Teltkarcsú alkatú volt.

Széles csípővel, gömbölyded hassal és telt karokkal rendelkezett.

És ami a legfontosabb: semmi jelét nem mutatta annak, hogy szégyellné az alakját.

A terem közepén sétált végig; emelt fővel, nyugodt arckifejezéssel.

Ám ez is elég volt ahhoz, hogy a jelenlévők közül néhányan nevetni kezdjenek.

– Tényleg a próbára jött?

– Nem látja a karikát?

– Meg sem tudja majd közelíteni, nemhogy átférjen rajta.

– Talán inkább ajtót kellett volna építeniük karika helyett.

Többen hangosan felnevettek.

Rosalin nem állt meg.

Minden szót hallott.

Nem fordult hátra.

Nem kezdett vitatkozni.

Egyszerűen ment tovább.

Amikor odaért a mérésekért felelős mesterhez, a férfi láthatóan elbizonytalanodott.

Rosalinra nézett.

Aztán a karikára.

Majd vissza Rosalinra.

– Hölgyem – mondta bizonytalanul –, nem vagyok biztos benne, hogy…

– Hogy átférek-e? – fejezte be helyette a mondatot Rosalin.

A mester elpirult.

– Igen. Rosalin rövid ideig mosolygott.

– Akkor lássuk csak. – A férfi felemelte a karikát, és megpróbálta a lány derekára illeszteni.

Csupán néhány másodpercig tartott az egész.

Nyilvánvaló volt, hogy túl kicsi.

A karikát nem lehetett megfelelően felhelyezni.

Nevetés tört ki a teremben.

Ezúttal hangosabb, mint korábban.

Rosalin azonban teljesen nyugodt maradt.

A mester a herceg felé fordult.

– Felség, nagyobb karikára lenne szükségünk.

Több udvaronc is nevetésben tört ki.

Damian azonban nem nevetett.

A herceg néhány másodpercig hallgatott.

Aztán lassan felállt a helyéről.

Azonnal csend borult az egész teremre.

Damian lelépett a dobogóról, és egyenesen Rosalin felé indult.

Mindenki arra számított, hogy elutasítja a lányt, ahogyan a többieket is tette.

Talán mond majd néhány udvarias szót.

Talán elküldi.

Ám senki sem számított arra, amit valójában tett.

A herceg megállt Rosalin előtt, és a karikára nézett.

Majd így szólt:

– Tegyétek félre.

A mester meglepetten pislogott.

– Felség?

– Azt mondtam: tegyétek félre.

Letették a karikát a földre.

Damian a jelenlévők felé fordult.

– Négy éve figyelem, mit tesz ez a próba az emberekkel.

Senki sem szólalt meg.

– Láttam nőket, akik emiatt hagytak fel az evéssel. Láttam nőket, akik hónapokon át kínozták magukat, csak hogy a testük megfeleljen egy darab fa és fém méreteinek.

Néhány jelölt lesütötte a szemét. „Láttam anyákat, akik arról győzködték a lányaikat, hogy az értékük egy számtól függ.”

Még nagyobb csend telepedett a teremre.

Damian folytatta.

– És nem az volt a legrosszabb, amit saját magukkal tettek. Hanem az, milyen gyorsan kezdtek mások nevetni azokon, akik nem fértek át a karikán.

Rosalin ránézett.