Nem azért, mert szerettem.

Nem azért, mert csodáltam a személyiségét.

És végképp nem azért, mert természetesnek tartottam volna, hogy összekössem az életemet egy nálam csaknem ötven évvel idősebb nővel.

A pénzért tettem.

És akkoriban meg voltam győződve arról, hogy ezzel minden problémámat megoldottam.

Danielnek hívtak.

Apám halála után a családunkra szinte csak adósságok maradtak. Anyám egy kis lakásban élt, én pedig reggeltől estig dolgoztam – olykor egyszerre két állást is vállaltam.

Mégsem volt soha elég pénz.

Aztán megismertem Margaretet.

Hetvenéves volt.

Az ország egyik leggazdagabb arab üzletemberének özvegye volt, és olyan életet élt, amilyet korábban csak filmekben láttam.

Luxuskivitelű kastély.

Személyi sofőr.

Testőrség.

Drága autók.

Felfoghatatlan értékű ékszerek.

Vállalati részvények.

Ingatlanok több országban.

És mindenekelőtt: hatalmas örökség a férjétől.

Először abban a szállodában találkoztam vele, ahol recepciósként dolgoztam.

Teljesen más volt, mint azok az emberek, akikkel addig találkoztam.

Nem volt arrogáns.

Nyugodtan beszélt.

Észrevette a részleteket.

És meglepően jó memóriája volt olyan dolgokhoz, amiket hetekkel korábban mondtam neki.

Egyre gyakrabban kezdett el járni a szállodába. Aztán egy napon vacsorára hívott.

Fogalmam sem volt róla, hogy ez valami olyasminek a kezdete, ami az egész életemet megváltoztatja majd.

Néhány héttel később egy étteremben ültünk, és Margaret letette a poharát az asztalra.

– Daniel, kérdezhetek tőled valamit?

– Persze.

Egy pillanatig fürkészett.

– Hozzámennél egy olyan nőhöz, aki jelentősen idősebb nálad?

Nevettem.

Azt hittem, viccel.

Ő nem mosolygott.

– Komolyan kérdezem.

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Tudtam, hogy nem szeret.

És én sem szerettem őt.

Ám azonnal átvillant az agyamon egyetlen gondolat.

A pénz.

Ha feleségül veszem, soha többé nem kell majd minden egyes bankjegyet számolgatnom.

Nem kell aggódnom a hitelezők miatt.

Nem kell dupla műszakban dolgoznom.

És egy nap, amikor Margaret meghal, talán megöröklöm a vagyonának egy részét.

Azt mondogattam magamnak, hogy kibírom ezt néhány évig.

– Igen – feleltem.

Margaret egész este először mosolyodott el.

– Jó.

Néhány nappal később az ügyvédje irodájában ültem.

Házassági szerződés feküdt előttem.

Több tucat oldal.

Apró betűs szöveg.

Jogászi zsargon, amiből alig értettem valamit.

Az ügyvéd többször is figyelmeztetett:

– Azt javaslom, kérjen meg egy független ügyvédet, hogy magyarázza el önnek a szerződést.

Alig figyeltem rá. Átlapoztam az oldalakat, és végül egyetlen kérdést tettem fel.

– Amikor a feleségem meghal, öröklök majd valamit?

Az ügyvéd Margaretre nézett.

Margaret halványan elmosolyodott.

– A férjem anyagi biztonsága sosem lesz csupán félmegoldás.

Ez a mondat elég volt nekem.

Aláírtam.

Az esküvő hatalmas volt.

Üzletemberek, politikusok, Margaret néhai férjének rokonai, valamint olyan emberek is jelen voltak, akiknek a nevét korábban csak az újságokból ismertem.

Néhányan mulatva néztek rám.

Mások suttogtak.

Mindenki tudta, miért vesz feleségül egy huszonkét éves férfi egy hetvenéves milliomosnőt.

De nem érdekelt.

A jövőre gondoltam.

A pénzre gondoltam.

Arra a napra gondoltam, amikor úgy ébredek majd fel, hogy nem kell többé azon aggódnom, vajon ki tudom-e fizetni a számlákat.

Késő éjjel érkeztünk meg a birtokára.

Becsukódott a hálószoba ajtaja.

És hirtelen ideges lettem.

Margaret levette az ékszereit, letette az asztalra, és leült egy fotelbe.

Aztán rám nézett.

– Daniel. – Igen?

– Tudod, miért mentem hozzád?

– Mert kedvelsz.

Halványan elmosolyodott.

– Nem.

A válasz váratlanul ért.

– Akkor miért?

Margaret egy pillanatig hallgatott.

Aztán így szólt:

– Mert pontosan olyan férfi voltál, amilyenre szükségem volt.

– Milyen? – Fiatal. Szegény. Kétségbeesett. És meggyőződve arról, hogy a pénz mindent megold.

Megdermedtem.

– Hogy érted ezt?

Margaret felállt.

Odament a szekrényhez, és elővett egy másik mappát.

Letette elém.

– Nyisd ki.

Nem bankszámlakivonatok voltak benne.

Fényképek.

Rólam készült képek.

Én a szálloda előtt.

Én munka közben.

Én az anyámmal.

Én a lakásunk előtt.

Én az automatánál.

Én, amint felszállok a buszra.

– Ez meg mi?

– Utánad nyomoztam.

– Miért?

– Mert tudni akartam, kihez megyek hozzá.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom.

– És mit tudtál meg?

– Hogy adósságaid vannak. Hogy a családodnak nincs pénze. Hogy sokkal jobban érdekeltelek, miután megtudtad, ki vagyok.

Hallgattam.

Nem vitatkozhattam vele.

Mert igaza volt.

Aztán letett egy utolsó fényképet az asztalra.

Margaret néhai férjét ábrázolta.

Mellette egy férfi állt, akit még sosem láttam.

– Ki ő?

Margaret a fényképre nézett.

– A fiam.

Idegesen felnevettem.

– Azt hittem, nincsenek gyerekeid.

– Mindenki ezt hiszi.

Felnéztem rá.

– Hol van?

– Halott.

A szobában uralkodó csend hirtelen elviselhetetlenné vált.

Margaret folytatta:

– A férjem nemcsak vagyont hagyott hátra. Problémákat is.

– Milyeneket? „Többen is rá akarták tenni a kezüket a cégeire. Volt, aki bármire képes volt ennek érdekében.”

Kezdtem rájönni, hogy az esküvő mégsem olyan egyszerű, mint ahogy azt…