Ez heteken át tartott.

Minden reggel szolgák vittek be egy hatalmas rézkádat a díszterembe, meleg vízzel töltötték meg, és a helyiség közepére állították. Az udvaroncok pontosan tudták, mi következik ezután.

Volt, aki kíváncsiságból jött nézelődni.

Másokat a félelem hajtott: nem merték távol tartani magukat.

Néhányan pedig azért nevettek, hogy a császár kedvében járjanak.

Isabella azonban minden reggel emelt fővel lépett a terembe.

Nem könyörgött.

Nem szemrehányást tett.

Nem vitatkozott.

Némán teljesítette Adrian követelését, megtörölte a kezét, majd távozott.

A császár vereségként értelmezte a nő hallgatását.

Fogalma sem volt róla, hogy épp ez a hallgatás tette őt egyre nyugtalanabbá.

Isabella ugyanis már jó ideje nem azon töprengett, hogyan vehetné rá Adriant, hogy újra szeresse.

Ahelyett azon kezdett gondolkodni, hogyan boldogulhatna nélküle.

Éjszakánként, amikor elcsendesedett a palota, leült a lakosztályában álló kis asztalhoz, és írt.

Nem leveleket.

Listákat.

A dátumot.

Az időpontot.

A jelenlévők nevét.

Adrian pontos szavait.

Az általa kiadott parancsokat.

És azoknak a nevét, akik – akár egy apró gesztussal is – kiálltak mellette.

Egyik este az udvarhölgye, Elena észrevette az írott lapok halmát.

– Miért csinálja ezt, Felség?

Isabella felnézett a papírból. – Mert az emberek elfelejtenek dolgokat.

– Mit felejtenek el?

– Hogy mi történt valójában.

Elena leült vele szemben.

– Ön szerint a császár valóban száműzni akarja?

Isabella egy pillanatig hallgatott.

– Nem.

– Akkor miért teszi ezt?

– Mert azt akarja, hogy magamtól menjek el. Így aztán elmondhatja mindenkinek, hogy cserbenhagytam a császárt és a kötelességeimet.

Elena elsápadt.

Isabella összehajtott egy újabb papírlapot.

– De nem adom meg neki ezt a történetet.

Eközben Adrian úgy látta, hogy a terve működik. Isabellát már nem hívták meg bizonyos ünnepségekre.

A tanácsüléseken elkülönülve ült.

Senki sem vette komolyan a véleményét.

A császár még arra is célzott az udvaroncok előtt, hogy a császárné a szülés óta annyira megváltozott, hogy már nem képes ellátni a feladatait.

Egy napon azonban olyan hír érkezett a palotába, amely mindent megváltoztatott.

Három szomszédos birodalom küldöttei készültek a fővárosba érkezni.

Adrian nagyszabású ünnepséget szervezett.

Ezzel udvara hatalmát és gazdagságát kívánta bemutatni.

A hagyomány szerint a császárnénak az oldalán kellett volna állnia.

Adrian azonban másképp gondolta.

– Nem mutatkozhat így a külföldi vendégek előtt – mondta tanácsadójának.

– Ő a feleséged és az örökös anyja – mutatott rá a tanácsadó.

– Éppen ezért kell távol tartanom a vendégektől.

Isabella azonban már tudott a küldöttek érkezéséről.

És készült rá.

Az ünnepség napján az egész palota ragyogott. Új egyenruhás szolgák jártak a folyosókon.

Zenészek készítették elő hangszereiket.

A szakácsok már órák óta a lakomát készítették.

Az udvaroncok legszebb ruháikat öltötték magukra.

Adrian nem sokkal a külföldi vendégek érkezése előtt jelent meg a díszteremben.

Majd újabb parancsot adott ki.

– Hozzátok be a fürdőkádat.

Többen is ideges pillantásokat váltottak.

– Ma? – kérdezte egy szolgálólány.

– Ma.

Amikor behozták a kádat, Adrian elmosolyodott.

– És hozzátok ide a császárnét is.

Isabella belépett a terembe.

Meglátta a kádat.

Aztán Adrianra nézett.

– Ma itt vannak a külföldi küldöttek – mondta.

– Pontosan.

– Megint meg akarsz alázni előttük?

Adrian elmosolyodott.

– Egyszerűen csak azt akarom, hogy mindenki lássa: gondoskodsz magadról.

Feszült csend töltötte be a termet.

Ezúttal azonban Isabella nem mozdult.

Adrian összehúzta a szemét.

– Hallottál?

– Igen.

– Akkor miért nem mész oda? Isabella lassan a körülötte állók felé fordult.

Ott voltak az őrök.

A szolgálólányok.

Az udvaroncok.

Az orvosok.

És a külföldi követek is, akik épp akkor léptek a terembe, és értetlenül figyelték a jelenetet.

Az egyik követ megkérdezte:

– Mi történik itt?

Adrian így felelt:

– Semmi olyasmi, ami önökre tartozna.

Isabella ránézett.

Aztán olyasmit tett, amire senki sem számított. Odalépett a fürdőkádhoz.

Ám ahelyett, hogy belelépett volna, egy összehajtott pergament helyezett a peremére.

Adrian összeráncolta a homlokát.

– Mi ez?

– Bizonyíték.

– Miféle bizonyíték?

Isabella a Birodalmi Tanács legidősebb tagja felé fordult.

– Olvassa fel.

A férfi habozott.

– Felség…

– Olvassa fel hangosan.

Kigöngyölítette a pergament.

Olvasni kezdett.

– Az első nap. A császár elrendelte, hogy a császárné az udvar színe előtt fürödjön meg a kádban.

Adrian elsápadt.

– Álljon meg.

A tanácsos folytatta.

– A második nap. A császár az összegyűlt vendégek előtt tisztátalannak nevezte a császárnét.

Adrian egy lépést tett előre.

– Azt mondtam, álljon meg.

– A harmadik nap…

– Elég!

A tanácsos elhallgatott.

Isabella nyugodtan nézett a császárra.

– Miért haragszik?

– Mert olyasmit láttatsz bele a dologba, ami nincs is ott.

– Nem. Én csupán a saját szavaidat ismétlem.

Csend telepedett a teremre.

Isabella a ruhaujjába nyúlt, és elővett egy másik lapot.

– Itt vannak az orvosok aláírásai.

Átnyújtotta az egyik külföldi követnek.

– Megerősítik, hogy szülés utáni orvosi szövődményektől szenvedek. Duzzanatok, hirtelen súlyingadozás és a testhőmérséklet szabályozásának zavara.

Az ajtó közelében álló orvosok egyike lehajtotta a fejét.

Isabella felé fordult. – Megmondta a császárnak, hogy kezelésre van szükségem?

Az orvos egy pillanatig habozott.

Aztán bólintott.

– Igen.

– És mit mondott ő? Adrian felkiáltott:

– Nem kell megtenned!

Isabella felé fordult.

– Épp ellenkezőleg.

Végül megszólalt az orvos.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *