Egy nagy építőipari vállalat vezérigazgatójaként nem volt szokása várakozni.

Az időpocsékolásnak tartotta a várakozást.

Azon a reggelen pedig minden eddiginél kevesebb ideje volt.

Szokatlanul korán érkezett az irodába. Negyven perc múlva kezdődött az a megbeszélés, amelyre hónapok óta készült.

Külföldi befektetőkkel volt találkozója az irodájában még aznap délelőtt.

Az íróasztalán egy szerződés hevert – olyan megállapodás, amely évekre biztosíthatta a cég üzletmenetét.

Tízmilliók forogtak kockán.

Ha a tárgyalás jól sikerül, Maxim vállalata hatalmas megbízást nyerhet el.

Ha kudarcba fullad, a befektetők talán egy versenytárshoz pártolnak át.

Maxim megigazította a nyakkendőjét, ránézett a telefonjára, majd a lift felé indult.

Az ajtók záródni kezdtek.

Az utolsó pillanatban egy egyszerű egyenruhát viselő, alacsony termetű nő tolta be a takarítókocsiját az ajtók közé.

– Elnézést – mondta a nő.

Maxim hátrébb lépett.

Ránézett a nőre.

Aztán a kocsira.

Végül az órájára.

Nem szólt semmit.

A lift elindult.

Maxim feloldotta a telefonja képernyőjét, és ellenőrizni kezdte az e-mailjeit.

Amikor a fülke elhaladt a tizenkettedik emelet mellett, hirtelen, hevesen megrázkódott.

Fémes csattanás hallatszott.

A világítás kialudt.

Maxim kezéből kicsúszott a telefon.

Néhány másodperccel később visszatért a fény.

Ám a lift mozdulatlanul állt.

Maxim többször is megnyomta a tizenharmadik emelet gombját.

Semmi.

Megnyomta az ajtónyitó gombot.

Semmi.

– Ezt nem hiszem el. – A kocsis nő továbbra is néma maradt.

Maxim megnyomta a segélyhívó gombot.

Egy pillanattal később megszólalt a diszpécser hangja.

– Halló! Hibabejelentést kaptunk. A szerelőt már értesítettük.

– Mennyi időbe telik?

– Nehéz megmondani. Reggeli csúcsidő van, a szerelő pedig épp a város másik felében tartózkodik. Körülbelül egy órára becsülöm az időt. – Egy óra? –

Maxim szinte rákiáltott a másikra.

– Negyven perc múlva megbeszélésem van!

– Értem, uram, de… –

Maxim megszakította a hívást.

Végigsimított a homlokán.

– Ez nem lehet igaz. –

Az órájára pillantott.

Harminchat perc.

Aztán a nőre nézett.

– Ön tette ezt? –

A nő felnézett.

– Tessék? –

– A liftet. –

– Nem. –

– Akkor miért szállt be ezzel a kocsival? –

– Mert én takarítom a padlót. –

– Biztosan nekiment valaminek. –

A nő összeráncolta a homlokát.

– Nem mentem neki semminek. –

– Persze. –

Maxim gúnyosan felhorkant.

– Soha senki nem tehet semmiről. –

Újra megnyomta a gombot.

Semmi.

– Nos, tegyen valamit. –

A nő ránézett.

– Mit kellene tennem? –

– Nyissa ki az ajtókat. –

– Nem értek a liftek javításához. –

– Ebben az épületben dolgozik. –

– Takarító vagyok. –

– Akkor biztosan ismernie kellene legalább az alapokat. –

A nő néhány másodpercig hallgatott.

– Milyen alapokat? –

Maxim kezdte elveszíteni a türelmét. – Nem tudom. Valamit. Végtére is van keze. –

A nő a kezére nézett.

Aztán rá.

– Magának meg telefonja van. –

Maxim megállt egy pillanatra.

– Ezzel mire céloz? –

– Semmire. –

Elfordította a tekintetét.

Maxim újra járkálni kezdett a fülkében.

Felhívta az asszisztensét.

– Szervezze át a megbeszélést. –

– Mikorra? –

– Későbbre. –

– Igazgató úr, a befektetők már úton vannak. –

– Akkor mondja meg nekik, hogy gond van a lifttel. –

– Rendben. –

Letette a telefont.

Néhány másodperccel később újra megcsörrent.

– Igazgató úr, most hívott az ügyvédjük. Ha a megbeszélés nem kezdődik el időben, el kell indulniuk a repülőtérre. – Maxim összeszorította az állkapcsát.

– Ezt biztosan viccnek szánod.

A mellette álló nő néma maradt.

Maxim észrevette ezt.

– Szokatlanul nyugodt vagy.

– És mit kellene tennem?

– Lehetnél legalább egy kicsit ideges.

– Miért?

– Mert beszorultunk a liftbe.

A nő megvonta a vállát.

– A pánik nem segít.

Maxim felnevetett.

– Nem érted.

– Mit nem értek?

– Hogy mi a tét.

– Lehet.

– Emiatt elveszíthetek egy több millió dolláros szerződést.

A nő ránézett.

– És ha elveszíted, mi történik?

Maxim elhallgatott.

– Micsoda kérdés ez?

– Csak kérdezem.

– A cég hatalmas lehetőséget szalaszt el.

– És az emberek, akik neked dolgoznak?

Maxim hallgatott.

A nő a falnak dőlt. – Ők is elesnek valamitől?

Maxim nem válaszolt.

Teltek a percek.

Harminc perc a megbeszélésig.

Aztán huszonöt.

Egyszer csak fémes csattanás hallatszott.

A liftkabin kissé megzökkent.

Maxim azonnal felpattant.

– Na végre!

De a kabin újra megállt.

Megszólalt a diszpécser hangja a hangszórón.

– A szerelő a helyszínen van. Még néhány percre szükségünk van.

Maxim kifújta a levegőt.

– Végre.

Aztán észrevette, hogy a nő valamit keresgél a kocsijában.

– Mit csinálsz?

– A telefonomat keresem.

– Miért?

– Telefonálnom kell.

Elővett egy régi telefont.

Maxim észrevette a repedt kijelzőt.

A nő tárcsázott egy számot.

– Igen, én vagyok.

Szünetet tartott.

– Nem, még nem.

Újabb szünet.

– Mondd meg nekik, hogy várjanak.

Maxim figyelt.

Nem értette.

Egy pillanat múlva a nő befejezte a hívást.

– Kit hívtál?

– Egy kollégát. – Miért?

– Mert ma reggel el kellett volna intéznünk valamit.

Maxim újra az órájára nézett.

– Sokkal fontosabb dolgom is akad.

Az asszony nem szólt semmit.

Aztán hirtelen megkérdezte:

– Ön Maxim Orlov?

Maxim ránézett.

– Igen.

– Az Orlov Construction vezérigazgatója?

– Igen.

Az asszony bólintott.

– Sejtettem.

Maxim összeráncolta a homlokát.

– Ismer?

– Személyesen nem.

– Akkor honnan?

Az asszony halványan elmosolyodott. – Az újságból.

Maxim kihúzta magát.

Hirtelen jólesett neki, hogy a nő felismerte.

– Igen. Én vagyok az.

Az asszony azonban nem mosolygott.

– A férjem gyakran beszélt önről.

Maxim megdöbbent.

– A férje?

– Igen.