Huszonöt éves volt.

Átlagos munkája volt egy kis szállodában, szerény lakása, és egyetlen álma: annyi pénzt keresni, hogy végre a saját életét élhesse.

Ám a családja adósságban úszott.

És a bajok nagy részéért az apja volt a felelős.

Szenvedélyes szerencsejátékos volt. Éveken át kölcsönökből törlesztette korábbi tartozásait, és mindig azt hajtogatta, hogy ezúttal biztosan nyerni fog.

De sosem nyert.

Az adósságok csak halmozódtak.

Aztán egy napon érkezett egy számla, amelyet már nem lehetett tovább halogatni.

Közel ötvenmillió peso.

A hitelező Victor Alvarez volt.

Egy férfi, akinek a nevét a környéken szinte mindenki ismerte.

Építőipari cégek, éttermek, szállodák és számos más vállalkozás tulajdonosa volt.

Ám az emberek nemcsak a vagyonáról beszéltek.

A külsejéről is szó esett.

Victor állítólag száznegyven kiló körül nyomott. Szinte kizárólag egy speciális elektromos székkel közlekedett, nehezen lélegzett, arcát pedig furcsa hegek borították.

Híre még a külsejénél is rosszabb volt.

Az alkalmazottak messziről elkerülték.

Az üzleti partnerek minden szavukra ügyeltek.

A városlakók pedig olyan gúnynevet adtak neki, amelyet senki sem mert a szemébe mondani.

Disznókirály.

Sofie mindezt tudta.

Ám arra sosem számított, hogy valaha személyesen is találkozik vele.

Egy este fekete autó állt meg a házuk előtt. Victor egy segítője támogatásával szállt ki, és egészen az ajtóig tolatta magát a székével.

Sofie apjának térdei megrogytak, amint meglátta őt.

– Egy hete van – mondta nyugodtan Victor.

– Egy hét mire?

– Hogy kifizesse az adósságot.

Sofie apja elsápadt.

– Alvarez úr, több időre van szükségem.

– Volt elég ideje.

– Nincs meg a pénzem.

Victor néhány másodpercig csak nézte őt.

– Ez nem az én problémám.

Sofie apja könyörögni kezdett.

Aztán olyasmit tett, amit Sofie élete legszörnyűbb pillanatának tartott.

Rá nézett. – Tudok mást is ajánlani.

Sofia azonnal értette, mire gondol.

– Apa, ne.

De az apja folytatta:

– Vedd el őt.

Csend telepedett a szobára.

– Micsoda? – suttogta Sofia.

– Fiatal. Kedves. Jó feleséged lesz.

Sofia érezte, ahogy lángra lobban az arca.

– Apa, hagyd abba.

De Victor nem válaszolt azonnal.

Hosszú ideig fürkészte Sofiát.

Aztán így szólt:

– Ha visszautasítja, nem jön létre az üzlet.

Sofia meglepetten nézett rá.

Megvolt a lehetősége, hogy nemet mondjon.

De tudta, mi következne ezután.

A családja elveszítené az otthonát.

Az apjának további bajokkal kellene szembenéznie a már amúgy is napvilágra kerülő csalás miatt.

És az adósság sem tűnne el.

Így Sofia olyasmit tett, ami olyan érzés volt, mintha ítéletet mondana saját maga felett.

Belement.

Az esküvőre néhány héttel később került sor.

Hatalmas volt.

Több száz vendég.

Luxushelyszín.

Tucatnyi kamera. Sofia lenyűgözően festett fehér ruhájában.

Victor mellette ült.

Hatalmas termete szinte teljesen kitöltötte a fotelt.

A vendégek suttogtak.

Néhányan még csak meg sem próbáltak diszkrétek maradni.

– Eladta magát.

– Az emberek bármire képesek a pénzért.

– Hogy bírja elviselni, hogy a közelében legyen?

Sofia mindent hallott.

Néma maradt.

Amikor Victorra rájött a hőség a szertartás alatt, Sofia egy pohár vizet nyújtott neki.

Aztán egy szalvétával megtörölte a homlokát.

Victor ránézett.

– Nem érzel undort irántam?

Sofia egy pillanatra megdermedt.

Aztán így felelt:

– Te vagy a férjem.

Victor hosszan nézte őt.

És életében először elmosolyodott.

De ez nem annak az embernek a mosolya volt, aki épp megnyert egy üzletet.

Volt benne valami furcsa.

Mintha épp azt a választ hallotta volna, amire évek óta várt.

Késő éjjel megérkeztek a férfi birtokára.

A ház hatalmas volt.

Odabent azonban kísérteties csend honolt. Sofie a hálószobában állt, és várta, mi fog történni.

Victor becsukta az ajtót.

Sofie hátrébb lépett.

– Ne félj – mondta a férfi.

– Miért vitted véghez ezt az egészet?

Victor hallgatott.

Aztán lassan felállt.

Sofie pislogott.

– Mit csinálsz?

Tett egy lépést.

Aztán még egyet.

És még egyet.

Sofie elsápadt.

– Te… tudsz járni?

Victor megállt.

– Igen.

Sofie hátrébb lépett.

Egész életében azt hallotta, hogy Victor alig tud járni.

Most pedig segítség nélkül állt előtte.

– Hogyhogy…?

Victor a nyakához emelte a kezét. – Mert minden, amit az emberek tudnak rólam, azon alapul, amit láttatni engedtem velük.

Sophie nem értette.

Aztán az ujjai hozzáértek a nyakát körülvevő vastag réteg széléhez.

Lassan lazítani kezdte.

Sophie levegőért kapkodott.

Az anyag elvált a bőrétől.

Ami addig a saját testének tűnt, most levált róla.

Victor levette a vastag szilikonruhát, amely a teste nagy részét fedte.

Alatta nem egy hatalmas hasú, súlyos zsírredőkkel teli férfi volt.

Hanem egy teljesen más ember.

Karcsú.

Agilis.

És első pillantásra sokkal fiatalabb, mint amilyennek addig tűnt.

Sophie hátrált, amíg neki nem ütközött az ágynak.

– Ki vagy te?

Victor a székre tette a maszkot.

– Pontosan ezért vettelek feleségül.

– Hogy érted ezt?

– Ki kellett derítenem, akad-e olyan ember, aki képes elfogadni engem úgy is, hogy közben azt hiszi: teljesen más valaki vagyok.

Sophie meredten bámult rá.

– Szóval mindez…

– …csak álarc volt.

– És a betegséged?

– Az is hazugság volt.

– És a kerekesszék?

– A történet része.

Sophie érezte, hogy remeg a keze.

– Miért tetted?

Victor megállt egy pillanatra.

– Mert néhány évvel ezelőtt rájöttem, hogy valaki, akiben megbíztam, el akarja venni tőlem az összes vagyonomat.

Elkezdte magyarázni neki, hogy…