Törékeny volt és fáradtnak tűnt. Kabátja túl vékony volt a hideg időhöz, sálját többször is megfoltozták, cipője pedig olyan benyomást keltett, mintha több telet is átvészelt volna, mint amennyit bárki meg tudna számolni.

Csendben ült.

Alig mozdult.

Csak néha nyitotta ki a táskát, pillantott bele, majd gyorsan vissza is zárta.

A váróterem zsúfolt volt.

Az emberek egymás mellett ültek; egyesek idegesen figyelték az órát, mások üzeneteket pötyögtek a telefonjukon.

És szinte mindenki felfigyelt rá.

Egy drága kabátot viselő nő, aki néhány székkel előrébb ült, a férje felé hajolt.

– Szerinted csak azért jött be, hogy behúzódjon a hideg elől?

A férfi halványan elmosolyodott.

– Végtére is meleg van itt. Meg ingyen is van.

A nő halkan felnevetett.

Néhány székkel arrébb egy drága öltönyt viselő férfi ült.

Rövid pillantást vetett az idős asszonyra, és összeráncolta a homlokát.

– Nem értem, miért nem zavarta még ki a biztonsági őr.

– Miért? – kérdezte a mellette ülő nő.

– Nézz csak rá! Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki idevaló.

Az idős asszony mindent hallott.

Minden egyes szót.

De nem reagált.

Egyszerűen csak kicsit szorosabban markolta meg a táskája fülét.

Egy idő után egy nővér lépett oda hozzá.

– Elnézést, hölgyem.

Az idős asszony felnézett.

– Biztos benne, hogy a megfelelő osztályon várakozik?

– Igen.

– Van időpontja vizsgálatra?

Az asszony halványan elmosolyodott. – Nincs.

A nővér tétovázott.

– Akkor miért van itt?

Az idős asszony a műtők felé nézett.

– Valakire várok.

– Kire?

Az asszony a táskájára tette a kezét.

– A fiamra.

A nővér bólintott.

– Rendben. Csak meg akartam bizonyosodni róla.

– Tudom.

A nővér elsétált.

Az idős asszony ismét lesütötte a szemét.

Eltelt egy óra.

Aztán még egy.

Az emberek jöttek-mentek. Néhányukat behívták a vizsgálóba.

Mások türelmetlenül távoztak a kórházból.

Az idős asszony azonban ugyanazon a helyen maradt.

Senki sem kérdezte meg, szüksége van-e segítségre.

Senki sem tűnődött azon, kire várhat.

Aztán, nem sokkal dél után, hirtelen kinyíltak a műtőblokk ajtajai.

Egy fiatal sebész lépett ki rajta.

Műtősruhát viselt, maszkját az álla alá húzta, arcán pedig látszott az órákon át tartó munka fáradtsága.

A váróteremben mindenki rá szegezte a tekintetét.

Az orvos körülnézett.

Aztán megpillantott valakit.

Arckifejezése azonnal megváltozott.

Egyenesen az idős asszony felé indult.

A körülötte ülők kíváncsian figyelték, mi fog történni.

Az orvos megállt a padja előtt.

– Anna asszony?

Az idős asszony felemelte a fejét.

– Igen.

A sebész halványan elmosolyodott.

– Régóta várakozik.

– Nem számít.

Az orvos leült mellé.

– Leülhetek?

– Természetesen.

Csend telepedett a váróteremre.

Az öltönyös férfi, aki nem sokkal korábban még bírálta az asszonyt, abbahagyta a telefonálást. A drága kabátot viselő nő hátrafordult.

A sebész az asszony kezében lévő táskára pillantott.

– Megvan minden?

Anna bólintott.

– Igen.

– Az is, amiről beszéltünk?

Az asszony lassan kinyitotta a táskát.

Elővett egy kis dobozt.

– Igen.

Az orvos elmosolyodott.

– Köszönöm.

Többen is értetlenül figyelték a beszélgetésüket.

Aztán a sebész kimondott egy mondatot, amelytől teljes csend borult a váróteremre.

– Anna asszony, készen áll arra, hogy megmentse az életemet?

Senki sem adott ki hangot.

Anna halványan elmosolyodott.

– Ezért jöttem.

Az öltönyös férfi elsápadt.

A drága kabátot viselő nő a férjére nézett.

A sebész így folytatta:

– Ön nélkül nem tudtam volna befejezni a műtétet.

Anna kinyitotta a dobozt.

Nem volt benne pénz.

Ékszer sem.

Egy kicsi, régi medál volt benne.

A sebész a kezébe vette.

– Ugyanaz?

– Igen.

– Biztos benne? – Igen, az vagyok.

Az orvos bólintott.

Aztán a váróterem felé fordult.

– Biztosan mindannyian azon tűnődnek, miért várakozik itt ez az asszony.

Senki sem válaszolt.

– A fia éppen a műtőasztalon fekszik.

Anna lesütötte a szemét.

– Ritka vércsoportja van, és váratlan szövődmény lépett fel a műtét során. Azonnal vérre és egy kiegészítő beavatkozásra volt szükségünk.

Az orvos elhallgatott egy pillanatra.

– Anna asszony az édesanyja.

Csend telepedett a váróteremre.

– És mivel az élete az azonnali segítségnyújtáson múlott, ő egy pillanatig sem habozott. – A drága kabátot viselő nő a szájához kapott.

Az öltönyös férfi lesütötte a szemét.

A sebész Annára nézett.

– Tudja, hogy emiatt lemondott a saját kezeléséről?

Anna megvonta a vállát.

– Nyolcvanéves vagyok.

– Ez nem jelenti azt, hogy az élete értéktelen lenne.

Az idős asszony elmosolyodott.

– Egy anya számára a gyermeke élete mindig drága kincs.

Az orvos néhány másodpercig hallgatott.

Aztán megszólalt:

– A fia állapota stabil.

Anna behunyta a szemét.

Aznap reggel először gördült végig egy könnycsepp az arcán.

– Köszönöm.

– Nem – felelte a sebész. – Én köszönöm önnek.

Aztán felsegítette.

És épp ekkor az öltönyös férfi felállt a helyéről.

– Asszonyom…

Anna megfordult.

A férfi zavarban volt.

– Sajnálom.

Anna ránézett.

– Miért?

A férfi lesütötte a szemét.

– Amiért olyasmiket mondtam önről.

Az idős asszony egy pillanatig hallgatott.

– Nem számít.

– De igen.

A férfi nagyot nyelt.

– Úgy ítélkeztem ön felett, hogy semmit sem tudtam önről.

Anna halványan elmosolyodott.

– Az emberek gyakran tesznek ilyet.

Aztán felvette a régi táskáját.

A sebész kinyitotta előtte az ajtót.

Mielőtt távozott volna, még egyszer visszafordult a váróterem felé.

– Sosem lehet tudni, mit hordoz az ember a táskájában.

A kezében lévő régi, barna táskára pillantott. – És azt sem tudhatod, mit hordoznak a szívükben.

Aztán elment.

Többen is a váróteremben maradtak, teljes csendben ülve. Ezúttal senki sem mosolygott.

Senki sem suttogott.

És az a férfi, aki alig egy órája…