Amikor ezt megtagadta, megalázni és verni kezdték.

Meggyőződésük volt, hogy csupán egy rémült, védekezésre képtelen öregasszonnyal állnak szemben.

Fogalmuk sem volt róla, kit támadtak meg.

És arról semmit sem sejtettek, mi rejtőzik abban a kis dobozban, amelyet épp akkor kaptak ki a táskájából.

Az asszony kora reggel érkezett a börtönbe.

Hatvannyolc éves volt. Lassan járt, nagyothallott, és néhány lépésenként meg kellett állnia, hogy kifújja magát.

Szorosan markolt egy kis vászontáskát.

Olyan törékenynek tűnt, hogy még a rabok – a mindenre elszánt, edzett nők – is utánafordultak, ahogy végigment a folyosón.

Az őr a cellájához kísérte, megmutatta az ágyát, és röviden ismertette az alapvető szabályokat.

– Mindjárt kimegyünk az udvarra. Ne legyél útban, és ne keresd a bajt.

Az öregasszony bólintott.

– Rendben.

Az őr távozott.

Az asszony az ágyra tette a táskáját, és egy pillanatra kinyitotta.

Néhány személyes tárgy volt benne.

Egy fésű.

Egy régi fejkendő.

Néhány fénykép.

Egy kis fémdoboz.

És egy boríték, amelyet sosem tévesztett szem elől.

Épphogy eldugta, kiáltás hallatszott a folyosóról.

– Mindenki kifelé!

Az öregasszony bezárta a táskáját, és lassan kisétált az udvarra. Fogalma sem volt róla, hogy valaki már várja ott.

Egy nő állt a falnál – akit a többi rab Borotvának hívott.

Termetes és erős volt, híres arról, hogy senki sem mert szembeszállni vele. Két másik rab szinte mindig mellette volt.

Amikor észrevette az újoncot, azonnal gúnyos fintort vágott.

– Nézzétek csak.

Mindkét nő odafordult.

– Vajon ki ez?

Borotva az öregasszony felé bökött az állával.

– A nagyi.

Társai hangos nevetésben törtek ki.

Az öregasszony ügyet sem vetett a megjegyzéseikre, és lassan egy pad felé indult.

Ám Borotva eléje lépett. – Hová mész?

Az asszony megállt.

– Csak le akarok ülni.

– Előbb mutasd meg a táskádat.

Az idős asszony szorosabban magához szorította.

– Csak a személyes holmim van benne.

– Akkor biztosan nem bánod, ha belenézünk.

Az egyik rabnő a táska felé nyúlt.

Az idős asszony hátralépett.

– Kérem… Hagyják békén.

Razor felnevetett.

– Hallottátok? Megmondja nekünk, mit tegyünk.

– Nem ártottam nektek – mondta az asszony.

– Nem számít.

Razor durván kitépte a táskát a kezéből.

A tartalma a földre szóródott.

Egy fésű, egy fejkendő, egy fénykép és egy kis fém doboz landolt az aszfalton.

– Ennyi az egész? – nevetett fel az egyik nő.

– Ezzel kellene az időnket vesztegetnünk?

Az idős asszony letérdelt, és lassan kezdte összeszedni a holmiját. Amikor a fénykép felé nyúlt, az egyik rabtársa odarúgott hozzá.

A fénykép több méterrel arrébb csúszott.

– Akkor menj, és hozd vissza.

Az idős asszony ránézett.

Nem szólt semmit.

Lassan felállt, és elindult a fénykép felé.

Több rabnő is figyelte a jelenetet.

De senki sem segített.

Mindenki tudta, hogy nem érdemes ujjat húzni Britvával.

Az idős asszony lehajolt, hogy felvegye a fényképet.

Abban a pillanatban Britva meglökte a vállánál fogva.

Az asszony elvesztette az egyensúlyát, és térdre esett.

– Talán összekevertél valamit – nevetett fel Britva. – Ez nem nyugdíjasotthon.

Az idős asszony megpróbált felállni.

De az egyik rabtársa visszalökte a földre.

Ezúttal keményen a földhöz csapódott.

– Kérem…

Hangja alig volt hallható.

Ez pedig csak még jobban mulattatta őket.

Britva megragadta a ruhájánál fogva, és talpra rántotta.

– Itt azt csinálod, amit én mondok.

Aztán megütötte.

Az idős asszony ösztönösen a fejét védte.

Nevetés harsant fel körülötte.

Senki sem avatkozott közbe.

Ám másodperceken belül Britva valami furcsára lett figyelmes. Az öregasszony már nem sírt.

A remegés is megszűnt.

Mozdullanul állt, és egy néhány méterrel arrébb heverő kis fémdobozt bámult.

Britva felkapta a dobozt.

– Mi ez?

Az öregasszony lassan felemelte a fejét.

– Add vissza.

Hangjából most először hiányzott a félelem.

Valami más volt benne.

Britva gúnyosan elmosolyodott. – Miért? Mi van benne?

Az öregasszony hallgatott.

Britva megrázta a dobozt.

– Nyissuk ki.

Kattanással oldotta a zárat.

A fedél felnyílt.

Odabent sem pénz, sem ékszer nem volt.

Csupán egyetlen fénykép.

A képen fiatal nők csoportja állt egy épület előtt.

Britva a képre nézett.

És a mosolya azonnal eltűnt.

– Várj csak…

Közelebb emelte a fényképet a szeméhez.

Az egyik nő a képen nagyon fiatal volt.

Ugyanolyan heg éktelenkedett a szemöldöke felett, mint Britváé.

Britva elsápadt.

– Honnan szerezted ezt?

Az öregasszony nem válaszolt.

– Honnan szerezted azt a fényképet?!

Az öregasszony lassan kihúzta magát.

– Az apád adta nekem.

Britva megdermedt.

– Micsoda?

– Mielőtt meghalt.

Csend telepedett az udvarra.

Britva hátrált egyet.

– Ismered az apámat?

Az öregasszony bólintott.

– Nagyon jól ismertem.

– Hazudsz.

– Nem.

Az öregasszony egyenesen a szemébe nézett.

– Szemtanúja voltam annak, ami miatt idekerültél.

Britva elállt a lélegzete.

Két társa idegesen összepillantott.

– Miről beszélsz?

Az öregasszony felvette a földről a kendőjét.

– Tudom, mi történt tizennyolc évvel ezelőtt.

Britva ökölbe szorította a kezét.

– Senki sem tud róla.

– Tévedsz.

Az öregasszony a táskájába nyúlt, és elővett egy régi borítékot. – Az apád akkor adta nekem, amikor rájött, hogy már nem lesz lehetősége megvédeni a lányát.