Andrej Nyikolajevics soha nem tartozott a gyenge férfiak közé. Első pillantásra átlagos ember volt, könyvelőként dolgozott, nagy ambíciók nélkül, de belül mindig hitt abban, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni. Volt azonban életében egyetlen dolog, ami megingatta – az anyósa. Jelena Viktorovna, felesége, Marina édesanyja kemény, szókimondó és gyakran kegyetlenül őszinte asszony volt. Sosem rejtette véka alá a véleményét, és minden alkalmat megragadott, hogy lealázza vejét, gúnyolódjon rajta, vagy szarkasztikus megjegyzésekkel bántsa.

Andrej számára ez igazi kínzásnak számított. Minden közös ebéd feszült légkörben telt, minden családi ünnep idegőrlő csatározássá vált. Bár próbált uralkodni magán, és közömbös arccal elviselni a sértéseket, belül egyre nőtt a keserűség.

Egy este, amikor hazaért a munkából, úgy érezte, hogy a türelme végleg elfogyott. Vett egy üveg vodkát, töltött magának pár pohárral, és leült az asztalhoz. Marina meglepődött, mert tudta, hogy a férje ritkán iszik. Ezúttal azonban valami nyomasztotta. Kérdéseire Andrej kitérő válaszokat adott, és csak a fejét rázta. Marina érezte, hogy történt valami, de nem tudta kideríteni az igazságot.

Közben Andrej fejében lassan terv körvonalazódott. Emlékezett az utolsó beszélgetésre az anyósával, annak gúnyos megjegyzéseire, és elhatározta, hogy most nem fog hallgatni. Bizonyítani akarta, hogy nem gyenge, hogy van ereje és tekintélye. Meg akarta mutatni Jelenának, hogy nem játszhat vele úgy, ahogy eddig.

Amikor Marina nyugovóra tért, Andrej csendben felállt, újabb pohár vodkát húzott le, és lassan, heves szívdobogással elindult a folyosón Jelena szobája felé. Minden lépés hangosnak tűnt, mégis igyekezett nesztelen maradni. Terve nem volt teljesen tiszta – talán szemtől szembe akarta elmondani mindazt, amit eddig elfojtott, talán csak meg akarta ijeszteni.

Ám ami ezután történt, mindent megváltoztatott.

Amikor benyitott a szobába, hideg légáramlat csapta meg. Először azt hitte, hogy csak huzat van a nyitott ablak miatt. Beljebb lépett, és meglátta anyósa alakját a szoba közepén. Jelena háttal állt neki, mozdulatlanul. Andrej úgy gondolta, talán olvas, vagy egyszerűen nem akarja észrevenni. De aztán feltűnt neki valami különös.

Az asszony mereven, természetellenes testtartással állt. Kezében egy régi gyertyatartót szorongatott, és tekintetét a szemközti tükörre szegezte. Csakhogy a tükörben nem az ő arca tükröződött vissza. Andrej egy torz, ijesztő, nem emberi vonásokat viselő arcot látott ott.

A férfi megdermedt. Azonnal megértette, hogy nem egy egyszerű asszony áll előtte, hanem valami egészen más. Jelena suttogott, értelmetlen szavakat, mintha varázsigéket mondana. A gyertya lángja hevesen remegett, pedig a szobában nem volt huzat.

Andrej ki akart kiáltani, de hangja elhalt. Úgy érezte, mintha valami láthatatlan kéz fojtogatná. A másodpercek végtelennek tűntek. Végül Jelena lassan megfordult. Szemei már nem voltak emberiek – természetellenes fény áradt belőlük, egyszerre zöld és vörös.

– Nem kellett volna idejönnöd – szólalt meg mély, idegen hangon, ami nem asszonytól származott, hanem valami sötétebb lénytől.

Andrej összeesett a földre, megbénította a félelem. Akkor értette meg, hogy az anyósa szarkazmusa és bántó szavai nem csupán rossz természet jelei voltak. Valami titkot hordozott, valamit, amit nem lett volna szabad felfedni.

Az éjszaka, amelyet bosszúval akart kezdeni, rémálommá vált. Amit a tükörben látott, örökre kísértette.