Csak udvariasságból akarta megkóstolni, de egy falat után ott maradt a járda közepén. Túl jól ismerte az ízét. Ugyanolyan volt, mint azoknak a pitéknek az íze, amiket az édesanyja sütött neki gyerekkorában. Az a nő, akiről egész életében azt mondták neki, hogy elhagyta.
Hideg novemberi reggel volt, és a városközpont szinte színtelennek tűnt. A jeges szél száraz leveleket fújt a járdákon, az emberek lehajtott fejjel sétáltak, és senkinek sem volt ideje megállni egy pillanatra sem.
A harmincéves Adam Král is a siető emberek között sétált.
Sötétkék öltönyt viselt, egyik kezében telefont, a másikban bőr aktatáskát tartott. Néhány másodpercenként ránézett az órájára. Előtt állt egy megbeszélés, amely eldöntheti az előléptetését. Ha sikerül megkötnie egy szerződést, amelyre több hónapja készült, az értékesítési osztály vezetője lehet.
De már késésben volt.
– Tíz perc – motyogta, és gyorsított a léptein.
Ekkor észrevett egy kis fapadot az utca sarkán. Előtte egy régi fonott kosár állt, mögötte pedig egy alacsony nő ült szürke kabátban.
Hetvenes éveiben járhatott.
Haját gyapjúsál takarta, kezei pedig kicserepesedtek voltak a munkától. Mégis mosolygott. Mellette egy mosogatórongy hevert, alatta még meleg házi sütemények.
– Uram – szólította meg a nő.
Ádám folytatta.
– Uram, vegyen egyet. Még meleg.
Felemelte a kezét anélkül, hogy megfordult volna.
– Köszönöm, nincs időm.
De a nő nem adta fel.
– Egy nem fog elég lenni.
Ádám megállt. Nem azért, mert süteményt akart. Valószínűbb, hogy a nő tekintete állította meg.
Nem a szokásos tekintete volt annak, aki el akar adni valamit.
Volt benne valami személyes.
Valami, amit Adam nem tudott megnevezni.
– Mennyibe kerül? – kérdezte.
– Semmi.
Adam összevonta a szemöldökét.
– Semmi?
Az idős asszony megrázta a fejét.
– Nem neked való.
– Ismerjük egymást?
Néhány másodpercig csend telepedett közéjük.
A nő elmosolyodott.
– Talán jobban is, mint gondolnád.
Adam nem értette. Ránézett az órájára, és felsóhajtott. Nem volt ideje furcsa beszélgetésekre.
Ennek ellenére elvett egyet a süteményekből.
Egy kis papírzacskóba volt csomagolva, és még meleg volt.
– Köszönöm.
– Kóstold meg – mondta a nő.
Adam beleharapott.
És akkor minden megváltozott.
A járda közepén állt.
Néhány másodpercre teljesen elvesztette a környező zajok érzékelését. Nem hallotta az autók zaját, az emberek lépteit vagy a hideg szelet.
Csak az ízét érezte.
A leveles tésztát.
Édes almákat.
Egy csipetnyi fahéjat.
És még valamit.
Valamit, amit nem lehetett megmagyarázni az alapanyagokkal.
Egy emléket.
Ádám hirtelen egy távoli múltból származó konyha tárult elé. Egy régi asztal, az ablakon kívül hulló hó, és egy kötényes kisasszony, aki egy tepsi fölé hajol.
„Várj, Ádám. Még meleg.”
Régen így hívta.
Ádám.
Senki más nem hívta még így.
Ádám torka összeszorult.
Lassan megfordult.
A dadus figyelte.
„Hol tanultad ezt a receptet?” – kérdezte.
A nő nem válaszolt.
„Kérem. Hol tanultad?”
„Emlékszel rá?”
Ádám bólintott.
– Az anyukám is ugyanígy sütött.
A dadus lesütötte a szemét.
– Tudom.
Borzongás futott végig Adam gerincén.
– Honnan tudod?
A nő benyúlt a kosárba.
Lassan visszatolta a kendőt, és kihúzott egy régi fényképet.
Megsárgult és a szélei szakadtak voltak.
Átadta neki.
Adam ránézett.
És abbahagyta a lélegzetvételt.
A fényképen egy kisfiú volt.
Öt-hat éves lehetett.
Egy almás pitét tartott a kezében.
Mögötte pontosan az az utca volt, ahol állt.
Adam megfordította a fényképet.
Volt néhány szó a hátulján.
– Az én kis Adamemnek. Hogy biztosan tudja, hogy soha nem felejtettem el őt.
Remegni kezdett a keze.
– Én vagyok az.
– Igen.
– Ki írta ezt?
A dada hallgatott.
Ádám fürkészően nézett rá.
„Ki maga?”
A nő mély lélegzetet vett.
„Először is, válaszoljon egy kérdésre.”
„Mi?”
„Azt mondták, hogy az édesanyja elhagyott?”
Ádám megdermedt.
Ez a mondat pontosan ott érte, ahová egész életében próbált nem nézni.
Hat éves volt, amikor az édesanyja eltűnt.
Az apja akkoriban azt mondta, hogy az édesanyja önként távozott.
Hogy már nem akar anya lenni.
Hogy más életet választott.
Ádám sokáig nem hitte el.
Aztán elkezdte azon gondolkodni, hogy lehet ebben valami.
A gyerekek gyakran hibáztatják magukat olyan dolgokért, amiket nem értenek.
Ádám egész gyermekkorában azt mondogatta magának, hogy ha jobb lett volna, kevesebbet sírt volna, és nem lett volna dühös, talán az édesanyja maradt volna.
Később megtanulta, hogy ne beszéljen a múltról.
Karriert épített, pénzt keresett, és olyan emberré vált, akit már semmi sem lephet meg.
Legalábbis ezt gondolta.
– Igen – mondta végül. – Azt mondták, hogy elment.
A dada megrázta a fejét.
– Ez nem volt igaz.
Adam vett egy mély lélegzetet.
– Mit mondtál az előbb?
A nő a kabátja alá nyúlt.
Előhúzott egy régi borítékot.
Megsárgult, többször összehajtott és gondosan leragasztott boríték volt.
Az elejére egyetlen szóval írták:
Adámek.
Adam elsápadt.
Tudta a címet.
Senki sem használta.
Senki, csak az anyja.
A telefon kicsúszott a kezéből, és éles hanggal a járdára zuhant.
– Nyisd ki – suttogta a nő.
De Adam nem tudott mozdulni.
– Ki maga?
A dajka ránézett, könnyek szöktek a szemébe.