Nemrég olyan hírt kaptam, ami teljesen váratlanul ért. A húgom kórházba került. Külön országban élünk, és ritkán látjuk egymást, de amint megtudtam, hogy baj van, azonnal éreztem: most mellette kell lennem. Egyedül volt ott, család és barátok nélkül.

Van egy hároméves kislányom, és abban a pillanatban senkire sem bízhattam rá. Egyetlen lehetőségem az volt, hogy magammal viszem. A repülőjegyek viszont csak különböző osztályokra voltak elérhetők – az egyik a business osztályra, a másik a turistaosztályra szólt. Abban bíztam, hogy valaki majd hajlandó lesz helyet cserélni, amikor meglátja, hogy egy kisgyerekkel utazom.

Tévedtem. Senki nem akart helyet cserélni, pedig a business osztály félig üres volt. A személyzet sem volt hajlandó segíteni. Végül nem maradt más választásom, mint hogy a lányomat a turistaosztályon ültessem le, én pedig a business részre menjek.

Szerencsére mellette egy kedves arcú, egyedül utazó nő foglalt helyet. Úgy tűnt, nem lesz gond. Körülbelül húszpercenként átmentem hozzájuk, hogy megnézzem, minden rendben van-e. A kislány nyugodtan nézte a meséket a tabletjén, és úgy tűnt, élvezi az utat.

A repülés vége felé azonban történt valami, ami nyugtalanított. Egy alkalommal, amikor odamentem, láttam, hogy a nő egy kis füzetbe jegyzetel. Amikor észrevette, hogy figyelem, hirtelen becsukta a füzetet, és egy furcsa, kissé ideges mosollyal nézett rám. Ez a reakció inkább gyanakvást keltett bennem, mint megnyugvást.

Leszállás után, amikor az utasok elkezdtek felállni, odamentem, hogy segítsek a lányomnak a hátizsákjával. És ismét – ugyanaz a jelenet. A nő felénk nézett, miközben írt valamit. Ekkor úgy döntöttem, rákérdezek.

– Elnézést, a lányomról jegyzetel valamit? – kérdeztem.

Egy pillanatra megmerevedett. Aztán elmosolyodott, de ezúttal másként – szomorúbban, nem idegesen. „Nem róla… hanem neki” – mondta, majd egy apró, kitépett papírlapot nyújtott át nekem a füzetéből.

A papíron néhány sor állt, szép, rendezett kézírással. Egy rövid mese volt – egy kislányról, aki egyedül utazott repülőn, és barátokra talált a felhők között. A történet végén egy kívánság szerepelt: Mindig legyenek körülötted olyanok, akik vigyáznak rád, még akkor is, ha az édesapád éppen távol van.

A nő elmagyarázta, hogy gyerekkönyv-író, és gyakran ír rövid történeteket azoknak a gyerekeknek, akikkel útjai során találkozik. Látta, hogy a lányom egyedül ül, és egy kedves emléket szeretett volna hagyni neki. Hozzátette, hogy neki nincs családja, és így teremti meg a saját „kis kapcsolódásait” az emberekkel.

Meglepett és meghatott. A kezdeti félelmem egy pillanat alatt hálává változott. Rájöttem, hogy sokszor csak azért látunk furcsának valamit, mert nem értjük. Pedig néha a legváratlanabb dolgok mögött a legtisztább, önzetlen kedvesség húzódik meg.

Azóta is megőriztem azt a kis papírt. A lányom még túl kicsi, hogy megértse a jelentőségét, de egyszer majd felolvasom neki a történetet. És elmondom, hogy az életben néha idegenek is lehetnek angyalok – ha hagyjuk nekik.