Azt hitték, a félelem megteszi a hatását, hogy néhány fenyegetés és kemény szó elég lesz. A szemükben Veronika könnyű préda volt.

De fogalmuk sem volt, hogy tévednek.

Veronika lassan hátrált egy lépést. A légzése még mindig szapora volt a futástól, de a hangja nyugodt maradt.

„Engedj át.”

A csoportvezető nevetett.

„És mi van, ha nem?”

A második férfi a telefonjáért nyúlt. A harmadik mögötte állt, elzárva az egyetlen kiutat a keskeny sikátorból. A levegő hirtelen nehéz lett, és a park csendje természetellenesnek tűnt.

Veronika körülnézett.

Nincsenek emberek.

Nincsenek tanúk.

Csak három férfi, akik teljesen biztosak voltak a felsőbbrendűségükben.

„Utolsó esély” – mondta az egyikük. „Telefon, óra és lánc.”

Veronika néhány másodpercig hallgatott.

Aztán lassan levette a sportóráját, és ránézett.

– Tényleg azt hiszitek, hogy tudjátok, kivel beszéltek?

A férfiak ismét felnevettek.

– Valaki, akinek nincs szerencséje.

Ekkor egy sziréna szólt a távolban. De nem volt közel. A férfiak nem figyeltek rá.

A vezető előrelépett, és megpróbálta megragadni a csuklóját.

Veronika hirtelen hátrált.

– Ne érjetek hozzám!

Ezúttal sem ő, sem ők nem nevettek tovább.

A helyzet másodpercek alatt megváltozott.

A férfiak rájöttek, hogy a nő nem pánikolt előttük. Nem sikoltozott. Nem sírt. Nem próbált elfutni. A hangja nyugodt és koncentrált maradt.

– Jönnek a rendőrök? – kérdezte gúnyosan az egyikük.

Veronika ránézett.

– Nem. De a park bejáratánál lévő biztonsági kamera már percek óta filmez titeket.

A férfiak ösztönösen megfordultak.

Abban a pillanatban újabb kocogók és egy kutyás pár jelent meg a főúton. A sikátor már nem volt üres.

Az egyik férfi káromkodott.

A vezető megpróbálta megőrizni a nyugalmát.

„Gondolod, hogy ez megijeszt minket?”

Veronika elővette a telefonját.

„Nem. De talán az ijeszt meg, hogy egy pillanattal ezelőtt már elküldtem a tartózkodási helyem és egy vészhelyzeti üzenetet.”

Több járókelő is felfigyelt a felemelt hangokra. Az egyik férfi megállt.

„Minden rendben van?”

A légkör azonnal megváltozott.

Egy perccel ezelőtt a támadók még teljesen uralmuk alatt érezték magukat. Most rájöttek, hogy már nincsenek egyedül.

A másik férfi idegesen hátralépett.

„Menjünk.”

A vezető egy pillanatig habozott, de végül felült a motorra. A motorok újra felbőgtek, és a trió elszáguldott.

Veronika mozdulatlanul állt.

Csak akkor vette észre, milyen hevesen vert a szíve, amikor a motorok zaja elhalt.

A járókelők megkérdezték tőle, hogy segítségre van-e szüksége. Az egyikük hívta a rendőrséget, a másik pedig vele maradt, amíg a járőr meg nem érkezett.

Később a rendőrség felfedezte, hogy ugyanez a csoport korábban több embert is zaklatott a parkban. A motorok leírásának és a kamerák felvételeinek köszönhetően sikerült azonosítaniuk a férfiakat.

Veronika később csak egyetlen mondatot mondott:

„A legnagyobb hiba, amit ezek a férfiak elkövettek, az volt, hogy azt hitték, a félelem gyengeséget jelent.”

Aznap reggel a három huligán azt hitte, hogy egy védtelen áldozatra bukkantak.

Ehelyett egy férfival találkoztak, akinek sikerült megőriznie a hidegvérét, kihasználnia a rendelkezésre álló segítséget, és nem hagyta magát megfélemlíteni.

És néha ez határozza meg egy ilyen történet végét.