A feltépett sír titka: Amit az özvegy látott, annak nem lett volna szabad léteznie

Minden vasárnap, kivétel nélkül ellátogatott elhunyt férje sírjához. Majdnem egy éve, hogy elvesztette őt, de az idő nem hozott enyhülést – csak mélyebb gyászt. Mindig feketébe öltözött: fekete ruha, fekete kendő, és friss virág a kezében – a hűség és bánat rituáléja, amelyet megszegni sosem mert.

De azon a napon valami más volt.

Már messziről érezte, hogy valami megváltozott. A szél suttogott a fák között, a felhők nem engedték át a napfényt. Lassan lépkedett a kavicsos ösvényen, kezében fehér kardvirágokkal, és fejben már előre megfogalmazta, mit „mondana” neki. De amikor odaért a sírhoz, megdermedt.

Egy hatalmas, szabálytalan, sötét lyuk tátongott a sírkő mellett.

Először azt hitte, csak a fények csalják meg. Összeszűkítette a szemét, közelebb ment – és sokkolva állt meg. Ez nem természetes földomlás volt, nem is a temető dolgozóinak munkája. Ez vad, nyugtalanító, ijesztő volt. A föld úgy nézett ki, mintha valaki – vagy valami – belülről próbált volna kijutni.

Hátán végigfutott a hideg. Szíve őrülten vert, és úgy érezte, a levegő sem jut a tüdejébe. Letérdelt. Ujjai a sírkő hideg felületére simultak, mintha vigaszt keresne benne. A remény utolsó szikrája pislákolt benne, hogy ez csak képzelődés – de akkor lenézett a gödörbe.

Ott volt a koporsó. Nyitva. És üres.

Egy pillanatra megállt az idő. Tágra nyílt szemekkel, elfojtott lélegzettel bámult a lehetetlen látványra. A koporsónak a földben kellett volna lennie, zárva, benne férjével – örök nyugalomban. Ehelyett nyitva tátongott, a fedele félredöntve. Úgy festett, mintha belülről nyitották volna ki.

Nem voltak szerszámok, nem voltak lábnyomok – csak karmolásnyomok belülről. Mély, hosszú barázdák. És a föld – frissen felkavart, nedves. Nem kívülről, hanem belülről túrták fel.

„Ez lehetetlen…” suttogta az özvegy. Szemébe könny szökött, torkát szorítás nyomta.

Kérdések kavarogtak benne. Ki tette ezt? Miért? És ami a legijesztőbb – hol van most a férje teste?

Futni akart, segítséget hívni – de nem tudott megmozdulni. Mintha valami láthatatlan erő tartaná ott. A félelem, a fájdalom és a sokk bénító elegye. Próbálta ésszel megmagyarázni – de minél jobban próbálta megérteni, annál biztosabb volt benne: valami természetfelettibe csöppent.

És ekkor hangot hallott. Kaparást. Halkat. Alig észrevehetőt – de mégis egyértelműt. A hang a sírból jött. A koporsóból. Vagy talán… még mélyebbről?

Megdermedt. Visszatartotta a lélegzetét. Aztán, egyetlen ösztönös mozdulattal, sarkon fordult és elrohant. A kardvirágok a földre hullottak, ott maradtak a sírkő mellett – a nyitott sír peremén.

Másnap a temető dolgozói jelentek meg, miután az igazgató egy névtelen bejelentést kapott. De a gödörnek nyoma sem volt. A föld ép volt, a sír érintetlen. Minden úgy nézett ki, mintha semmi sem történt volna.

Csak a fehér kardvirágok hevertek ott – kicsit már hervadtan.

Néhány nappal később furcsa pletykák kezdtek keringeni a városban. Valaki látta, hogy egy sötét kabátos férfi sétál az éj leple alatt a sírok között. Mások esküdtek, hogy a szél egy nő nevét suttogta. És voltak, akik egyszerűen többé nem mertek kilépni a temető kapuján.

Mert vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni.

És a sírokat – ha egyszer lezárták őket – jobb örökre zárva tartani.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *