Először néma csend lett. Az a fajta csend, amely akkor telepszik egy térre, amikor valami annyira váratlan történik, hogy senki sem tudja, hogyan reagáljon. Aztán suttogások törtek fel.

– „Komolyan? Ki venne fel egy ilyen nőt?”
– „Programozó? Ebben a korban?”
– „Ez csak vicc lehet…”
– „Kíváncsi vagyok, emlékszik-e még, hogyan kell bekapcsolni egy számítógépet…”

Néhányan hangosan nevettek. Mások gyorsan előkapták a mobiljukat, hogy videót készítsenek az „érdekes jelenetről”. A legtöbben úgy vélték, ez csak egy újabb mémalap lesz a közösségi médiában. De egyikük sem tudta, ki is az a nő valójában.

Elegáns kosztümöt viselt, ősz haját kontyba fogta, vállán egyszerű bőrhátizsák. Nyugodt, magabiztos arccal lépett be a startup cég recepciójára. Amikor a recepciós kissé zavartan megkérdezte, nem tévedett-e el, a válasz csak ennyi volt:
„Nem, állásinterjúra jöttem.”

A neve Katalin H. volt. 63 éves, és három évtizedet töltött el az akadémiai világban, számítástechnikai kutatóként. Most pedig úgy döntött, hogy újrakezdi. Nem menedzserként, nem tanácsadóként – hanem kezdő programozóként egy magáncégnél.

„Amikor nyugdíjba mentem, azt hittem, végre azt csinálhatom, amit igazán szeretek. Tiszta, átlátható kódot írni, problémákat megoldani, valami hasznosat alkotni” – mondta később egy interjúban. „És ki mondta, hogy ezt csak fiatalon lehet csinálni?”

A cégnél az interjúztató csapat először zavarban volt. Aztán jött a teszt. Algoritmikus kérdések – tökéletes válasz. Kódolási feladat – nemcsak hibátlanul oldotta meg, de még hatékonyabbá is tette, mint az elvárt megoldás. A HR-es kissé kényelmetlenül jegyezte meg, hogy a csapat többi tagja húszas évei elején jár. Katalin mosolyogva felelt:
„Remek, legalább lesz, akivel versenyezni tudok.”

Nemcsak hogy felvették, de pár hónap múlva már ő lett az egyik legmegbecsültebb tag. A fiatalok nemcsak szakmai kérdésekkel fordultak hozzá, hanem tanácsot kértek, amikor elakadtak, vagy ha egy projektet új nézőpontból kellett megközelíteni.

Előítéletek és valóság
Ez nem elszigetelt eset. Az Európai Bizottság 2023-as adatai szerint az újonnan belépő IT-szakemberek közel 18%-a 55 év feletti. Sokan közülük teljes karrierváltás után érkeznek a szakmába. Mégis, az előítéletek makacsul tartják magukat.

A technológiai szektorban gyakran feltételezik, hogy csak a fiatalok képesek alkalmazkodni, gyorsan tanulni, újítani. Pedig az idősebb generáció tagjai értéket képviselnek: évtizedes tapasztalatot, türelmet, stratégiai gondolkodást, és nem utolsósorban – stabilitást.

Társadalmi reakció
Amikor a történet eljutott a közösségi médiához, a visszhang hatalmas volt. LinkedIn-en, Redditen, szakmai fórumokon megindult a vita:

– „A fiataloké a jövő – nekik kell lehetőséget adni.”
– „De mi van a tapasztalattal? A mentorálással? A példamutatással?”
– „És ha valaki hatvan felett is többet tud, mint egy frissdiplomás? Nem az számít?”

A sztori hamarosan átlépte az országhatárokat is. A nemzetközi sajtó „kódoló nagymamaként” emlegette Katalint, aki ezt csak nevetve kommentálta:
„Hívjanak csak Debug Mamának, én nem sértődöm meg.”

Összegzés
Katalin nem hitt az életkor korlátaiban. Nem akarta, hogy mások határozzák meg, mikor „kell” visszavonulnia. Alkotni akart. És tettével bebizonyította, hogy sosem késő. Sem újrakezdeni, sem fejlődni, sem bizonyítani.

A kérdés tehát adott:
Valóban nincs helye a hatvanon túliaknak az IT-ban, vagy csak a társadalom gondolja így?

Írd meg a véleményed. Talán épp te leszel az, aki egy újabb előítéletet bont le – és egy új gondolkodásmód alapját rakja le.