Csak időnként szakította meg a víz csobbanása vagy a krokodilok mély morgása, akik Maria alatt úgy köröztek, mint az árnyékok, egyetlen hibára várva. A kötél olyan mélyen vágott a csuklójába, hogy már nem érezte az ujjait. Vállai elmerevedtek a fájdalomtól, és egész teste remegett a kimerültségtől.

Többször is azt hitte, elájul.

De minden alkalommal a lába alatt hallható állkapocs hangja ébresztette fel.

Az órák lassan teltek. Az ég teljesen elsötétült, és a folyó fekete mélységgé változott. Mariának szinte már nem volt ereje sikítani. Hangja rekedtté vált, ajkai kirepedeztek a szomjúságtól és a félelemtől.

És akkor valami megváltozott.

Először azt hitte, elveszti az eszét.

A krokodilok hirtelen abbahagyták a támadást.

A víz alatta megnyugodott. Az állatok, amelyek egy pillanattal korábban még a vízbe zuhantak, lassan elkezdtek távolodni a parttól.

Maria megpróbálta fókuszálni a tekintetét a sötétben.

És akkor meglátta őt.

A folyó túloldalán valaki mozdulatlanul állt a fák között.

Egy magas alak egy lámpással.

Mozgástalanul figyelte.

Új félelem futott végig Maria testén.

“Ki van ott?” suttogta rekedten.

Az alak nem mozdult.

Csak lassan emelte magasabbra a lámpást.

A krokodilok pedig még tovább hátráltak.

Maria érezte, hogy hideg fut végig a gerincén. Régi történetek keringtek a faluban olyan emberekről, akik a folyó mellett éltek, mielőtt maga a település megalapult. Az öregek azt mondták, hogy a folyó minden kegyetlenségre emlékszik, és hogy néha éjszakánként visszaadja az embereknek azt, amit beletettek.

Senki sem hitt ezeknek a történeteknek.

Addig az éjszakáig.

Az alak végül előlépett.

Egy öregember.

Hosszú, sötét köpenye ködtől nedves volt, arcát az idő és az élet sebei borították. Szó nélkül odament a fához, Mariára nézett, és lassan előhúzta a kését.

Egyetlen mozdulattal elvágta a kötelet.

Maria a sekély sárba esett a part mentén, és azonnal fájdalmasan köhögni kezdett. Az öregember elkapta, mielőtt teljesen összeeshetett volna.

– Miért…? – zihálta.

A férfi a folyó felé nézett.

– Mert a folyó ma este nem akart téged.

A szavak sokáig megmaradtak a fejében, miután elvezette.

Amikor a falusiak reggel a folyóhoz mentek, a legrosszabbra számítottak.

Az emberek suttogtak, a nők sírtak, és több férfi már csónakokat készített elő, hogy legalább a holttestét megtalálják.

De ehelyett valami mást találtak.

Antonio.

A lova a közelben állt, ijedten és sárral borítva.

És Antonio a folyóparton feküdt teljesen egyedül.

Élt.

De megváltozott.

A szeme tágra nyílt, mintha még mindig valami szörnyűséget látna. Nem tudott beszélni. Nem tudott felkelni. Csak remegett, és ismételgette ugyanazt a mondatot:

„Valami volt a vízben… valami követett engem…”

Soha senki sem tudta meg pontosan, hogy mit látott azon az éjszakán.

De attól a naptól kezdve Antonio soha többé nem emelte fel a hangját egyetlen emberre sem.

És Maria?

Néhány nappal később tért vissza a faluba.

Nem egyedül.

Egy idős férfi sétált mellette a folyópartról.

És amikor az emberek meglátták, a falu legidősebb lakói elsápadtak.

Mert felismerték egy férfi arcát, akinek minden feljegyzés szerint már több mint harminc éve halottnak kellett volna lennie.