Nem „hasonló”. Nem „stílusos”. Ugyanaz.
Egy elfeledett nefelejcsvirág, kézzel kirakva egy apró kővel a közepén. Az emlék kellemetlen pontossággal tért vissza – a hideg éjszaka, a vasútállomás, egy soha be nem tartott ígéret.

„Honnan szerezted?” – kérdezte halkan.

A lány ujjai szorosabban szorították a fémet, mintha attól félne, hogy elveszi tőle.

„A nagymamámnál volt” – válaszolta. „Azt mondta, régi. De talán emlékeztet valakit valamire.”
A mondat megütötte.

Emlékeztetni.

Viktor lassan letérdelt, hosszú idő óta először valaki másra, mint önmagára.

„Mi a nagymamád neve?” – kérdezte.
A lány habozott. „Anna.”
A világ egy pillanatra megállt.

Anna.

Egy név, amelyet megtiltott magának kimondani. Egy név, amelyet évek munkája, pénze és hallgatása alá temett.
– Hol lakik? – suttogta.

A lány az utca végére mutatott. – Egy kicsit. De beteg. Gyógyszerre van szüksége.

Viktor kiegyenesedett. Szeme tele volt döbbenettel, ami keveredett valami sokkal mélyebbel – egy bűntudattal, ami nem tűnt el, csak jól elrejtette.

– Mennyit kér a jelvényért? – kérdezte.

A lány vállat vont. – Nem tudom… éppen annyit, hogy meglegyen.

Viktor a zsebébe nyúlt. Előhúzta a pénztárcáját. Nem habozott. Előhúzott egy köteg bankjegyet, ami többet fedezett volna, mint a gyógyszer.

Átadta a lánynak.

A lány egy pillanatig csak bámult rá. – Ez túl sok…

– Nem – szakította félbe. – Nem az.

A lány lassan elvette a pénzt, mintha attól félne, hogy eltűnik.

Viktor elvette a jelvényt.
A keze kissé remegett.
– Gyere – mondta akkor.
– Hol? – kérdezte a lány.

– A nagymamádhoz.

A lakás kicsi volt. Hideg. A levegő nehéz volt, csend honolt benne, ami nem sok jót ígért. A lány kinyitotta az ajtót, és berohant.

„Nagymama!”

Egy idős asszony feküdt az ágyon. Törékeny volt. Sápadt.

Amikor Viktor belépett, lassan kinyílt a szeme.

Egy pillanatig bámulta.

És akkor tudatosult bennük.

„Viktor…?” – suttogta.

A név a szájában másképp hangzott, mint az emlékeiben. Halkabban. Fáradtabban.

„Igen” – válaszolta.

A lány zavartan nézett egyikükről a másikra. „Ismerik egymást?”

Senki sem válaszolt azonnal.

Viktor közelebb lépett. Még mindig a kezében tartotta a jelvényt.

„Aznap este…” – kezdte, de elhallgatott. „Elmentem. Azt hittem, visszajövök. De… nem jöttem.”

Anna egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem fájdalmában. Inkább valami olyasminek az elfogadásában, amit már régóta tudott.

„Az élet megy tovább” – mondta halkan. „Még válaszok nélkül is.”

– Ezt neked adtam – mondta Viktor, és felemelte a jelvényt.

– Igen – bólintott erőtlenül a lány. – Azt mondtad, azért, hogy ne felejtsem el.

Rövid csend következett.
– És nem is felejtetted el – tette hozzá.
Anna erőtlenül elmosolyodott. – Nem. De megtanultam megbocsátani.

A mondat jobban megütötte, mint bármilyen szemrehányás.

Viktor a lányra nézett. – Mi a neved?

– Elena – felelte a lány.
A fiú bólintott.

– Maradok – mondta. – Elintézem, amire szükség van.

Anna egy pillanatig figyelte. Mintha azon tűnődne, hogy komolyan gondolja-e.
Aztán halkan megszólalt: – Most ne menj el.

Viktor a tenyerébe fogta a jelvényét.
– Most ne – felelte.
És évek óta először nem akarta megszegni ezt az ígéretet.