Klára némán állt a régi temetőben, miközben az őszi szél hidegen simított végig az arcán. Keze ösztönösen a hasára tévedt – alig pár hónapos terhes volt, és még mindig nehezen fogta fel, hogy ezt a hírt soha nem mondhatta el Péternek, a férjének.

Péter halála hirtelen jött. Egy baleset, egy telefonhívás, és minden, amit közösen építettek, darabokra hullott. Most pedig Klára itt állt, hogy elmondja neki azt, amit már csak a kőből faragott név hallhatott: „Lesz egy gyermekünk…”

Ahogy könnyei a hideg márványra hulltak, Klára egy furcsa tárgyat vett észre a síron. Egy régi, barna bőrpénztárca hevert közvetlenül a virágok mellett. Körbenézett – a temető üres volt. Óvatosan felvette a tárgyat, amely hideg és nedves volt a hajnali párától.

Belenézett, és a lélegzete elakadt.

A pénztárcában egy fénykép volt: Péter, de nem vele. A férje egy másik nővel és egy kisfiúval állt a képen, mosolyogtak, mintha egy boldog család lennének.

A kép alatt egy apró, gondosan összehajtott cetli lapult:

„Péter, soha nem felejtünk el. A fiad, Jakab és én mindig szeretni fogunk. – Lenke”

Klára keze remegett, a gyomra összeszorult. A fia? Ki az a Lenke? – cikáztak a gondolatai. Miért nem tudott erről? És miért most derül ki, itt, a sírnál?

A következő napokban Klárát nem hagyta nyugodni a gondolat. Végül egy régi számla segítségével, amelyet a pénztárcában talált, kinyomozta Lenke címét. Szíve zakatolt, amikor megállt a kis falusi ház előtt.

Az ajtót egy nő nyitotta ki. Külseje fáradt volt, de szemeiben mély szomorúság és bölcsesség tükröződött. Mögötte egy hatéves forma kisfiú állt, aki kísértetiesen hasonlított Péterre.

– Maga Lenke? – kérdezte Klára halkan. – Én… én Péter felesége vagyok.

Lenke arca megfeszült. Hosszú, feszült csend következett, majd halkan megszólalt:
– Jöjjön be.

A nappaliban Lenke elmesélte a történetet. Ő és Péter fiatalon voltak együtt, de Péter karrierje miatt külföldre költözött. Akkor még egyikük sem tudta, hogy Lenke terhes. Péter soha nem tudott Jakabról.

– A temetés után akartam szólni, de nem volt bátorságom – mondta Lenke könnyes szemmel. – Csak azt akartam, hogy tudja, valahol itt van egy fiú, aki hozzá tartozik.

Klára szótlanul ült. Harag, fájdalom és egyfajta különös kötődés keveredett benne. Felnézett, és találkozott Jakab barna szemével – ugyanaz a tekintet, mint Péteré.

Amikor Klára távozott, egy gondolat motoszkált benne: A gyermekemnek joga van megismerni a bátyját. És bár a szíve még mindig sajgott, tudta, hogy egy új kezdet talán lehetséges.