Hajnal volt. A város még aludt, a lámpák gyér fénye alatt köd szállt a járdák fölé. Varga Márk járőrözött a belváros egyik csendes utcáján, amikor különös zaj ütötte meg a fülét. Mintha valami nehéz tárgy csúszott volna végig a kövezeten.

Ahogy közelebb ért, megpillantotta. Egy régi, faragott koporsó állt a járda közepén. Nem volt körülötte senki, sem jármű, sem lábnyomok. A koporsó olyan volt, mintha egyenesen a földből emelkedett volna ki. Felszínét por borította, és az oldalát ismeretlen jelek díszítették – körkörös minták és furcsa szimbólumok, amelyeket Márk soha nem látott korábban.

A járókelők megálltak. Némelyikük elővette a telefonját, mások hátráltak, suttogva:
– Ez valami beteg tréfa?
– Vagy rituális cucc…

Márk hívta az erősítést, de mire válasz érkezett, valami megmagyarázhatatlan történt. A koporsó teteje recsegve megrezdült, mintha belülről érkezne egy nyomás. A levegő hirtelen lehűlt, a köd besűrűsödött, és minden hang elnémult.

A rendőr ösztönösen a fegyveréhez nyúlt, de aztán lassan odalépett. A keze remegett, amikor megfogta a koporsó fedelét. Egy belső hang azt súgta: Ne tedd… De a kíváncsiság és a kötelességérzet erősebb volt.

Lassan feltolta a fedelet.

Odabent feküdt egy emberi test – de nem úgy, ahogyan azt várta. A bőr sápadt volt, szürkés árnyalatú, és tele furcsa, sötét mintákkal, amelyek a koporsó oldalán lévő jelekre emlékeztettek. A szemek nyitva voltak. És ezek a szemek… mintha figyeltek volna.

Márk lélegzete elakadt. Egy pillanatra úgy tűnt, a test mellkasa enyhén emelkedik és süllyed, mintha lélegezne. A következő másodpercben a holttest hirtelen felült. Az ízületek reccsenése betöltötte a néma utcát.

A száj kinyílt, és egy mély, földöntúli hang szólt:
– Nem kellett volna felébresztened…

A köd elnyelte a fényt, a hőmérséklet fagypontra zuhant. Márk hátrált, de a lába elnehezült, mintha a föld magához láncolta volna. Az alak kimászott a koporsóból, körülötte sűrű fekete köd gomolygott. A járókelők sikítani próbáltak, de hangjuk elhalt a torkukban.

Egy szempillantás alatt minden elsötétedett.

Amikor a rendőri erősítés percekkel később a helyszínre ért, csak az üres járdát találták. Sem koporsó, sem test, sem Márk. Csak egy megperzselt kőburkolat maradt, rajta ugyanazzal a furcsa jellel, amit a koporsón láttak.

A biztonsági kamerák rögzítették a rendőr közeledését, de onnantól kezdve a felvételek fekete képernyővé váltak, mintha valami elnyelte volna az időt és a teret.

Azóta a városban csak suttogva emlegetik azt a hajnalt. Az emberek félnek kiejteni a nevét – mert akinek a neve elhangzik, állítólag álmában hallja azt a mély hangot:
– Nem kellett volna felébresztened…