Nem arról van szó, hogy rosszul főzünk otthon, vagy hogy általában nem szereti az ételeket. A probléma egyszerű és örök: a zöldségek. Pontosabban a brokkoli. Ez a zöld, ártatlan kinézetű virágzat az ellenállás, a dac és a váratlan humor szimbólumává vált számunkra.

A nap egészen normálisan indult. Hazaértem a munkából, egy teendőlista a fejemben, egy bevásárlószatyor a kezemben, és szilárd meggyőződés a szívemben, hogy ma valamit jól fogok csinálni. Úgy döntöttem, hogy olyan vacsorát főzök, ami egészséges, kiegyensúlyozott és tele lesz vitaminokkal. A brokkoli tökéletes választásnak tűnt. Pont jól elkészítve, finoman fűszerezve, színesen és illatosan. Amikor az asztalra tettem, már azelőtt győztes érzést éreztem, hogy bárki leült volna.

A lányom olyan arckifejezéssel nézett a tányérjára, amit csak néma rémületként lehetett leírni. Nem szólt azonnal semmit. Csak kissé előrehajolt, hunyorított, és egy pillanatig tanulmányozta a tányérja tartalmát, mintha abban reménykedne, hogy a brokkoli átalakul valami mássá. Aztán határozottan azt mondta: „Nem, ezt nem eszem meg.” Félretolta a tányért, mintha veszélyes tárgy lenne.

Megőriztem a hidegvéremet. Ez a szülőség lényege, legalábbis elméletben. Elmagyaráztam, hogy a brokkoli egészséges, hogy vitaminokat tartalmaz, amelyek segítik a test növekedését, erősítik az izmokat és energiát adnak. Minden olyan mondatot felhasználtam, amit valaha a saját anyámtól hallottam, még azokat is, amelyeket valaha azt hittem, soha nem fogok kimondani. Erőről, egészségről, futásról, ugrásról beszéltem, és arról, hogyan segítik a zöldségek a testet a mindennapokban.

A lányom keresztbe tett karral és egy profi szkeptikus arckifejezésével hallgatott. „De nem szeretem” – válaszolta nyugodtan, kiabálás és könnyek nélkül. Csak egy egyszerű ténymegállapítás. Mintha a világegyetem megkérdőjelezhetetlen törvénye lenne.

Úgy döntöttem, másképp csinálom. Fogtam egy darab brokkolit, és tüntető élvezettel megettem. Elmosolyodtam, és azt mondtam: „Látod? Anya megeszi. Erőssé tesz. Akarsz te is olyan erős lenni, mint én?” Ez volt az utolsó kártya, ami a kezemben volt.

A lányom felsóhajtott. Nem drámaian, de olyan mélyen, mintha az egész világ súlyát cipelné. Egy pillanatra elhallgatott. A szoba csendes volt, csak az evőeszközök csörgése és az utca távoli zaja törte meg a csendet. Aztán felnézett, rám nézett, és teljes komolysággal mondott egy mondatot, ami azonnal megnevettetett minket a férjemmel.

„Anya” – kezdte lassan –, „szeretlek. De ha az erősség azt jelenti, hogy ezt megeszem, akkor inkább gyenge maradok.”

Egy pillanatra nem tudtam, mit mondjak. Az összes előre elkészített érv egyetlen mondatban hullott szertefoszlott. A férjem hangosan felnevetett, és rájöttem, hogy pontosan ezek azok a pillanatok, amelyek felejthetetlenek. Nem a tökéletes vacsorák, nem a megfelelően összeállított menük, hanem azok a kis családi helyzetek, amikor egy gyerek teljesen lefegyverzi a felnőttet az őszinteségével és a logikájával.

Végül megegyeztünk egy kompromisszumban. Evett pár apró darabot, és abbahagytuk a lökdösődést. A brokkoli nem tűnt el teljesen a tányérról, de a feszültség eltűnt. Csak a könnyedség és a nevetés maradt. És rájöttem, hogy a szülőség nem a győzelemről és a vereségről szól, hanem a kapcsolatokról, a bizalomról és arról, hogy akkor is tudjunk nevetni, ha a dolgok nem a terv szerint alakulnak.

Azóta, valahányszor brokkolit főzök, az ő mondata jut eszembe. És minden alkalommal mosolygok. Mert néha jobb, ha otthon van egy gyenge, de erős humorérzékkel rendelkező gyerek, mint egy erős gyerek, aki csak arra emlékszik, hogy kényszerítették arra, hogy megegye azt, amit nem szeretett.