Nem az a fajta csend, ami éjszaka telepszik rám, hanem sűrű, nehéz, mintha a falakba telepedett volna, és nem akart elmenni. Gépiesen, érzelemmentesen vettem fel a fekete ruhámat, mintha valaki más utasításait követné. A tükörben nem magamat láttam, hanem egy nő üres sziluettjét, akinek elvették a jövőjét, és aki elfelejtette elmagyarázni, miért.

Néhány nappal ezelőtt még hétköznapi életem volt. Aztán megszólalt a telefon. Egy furcsa szám. Száraz, hivatalos hang. Autóbaleset az autópályán. Megcsúszás. Kemény ütközés. Esélytelen. Emlékszem, hogy a padlóra rogytam, a falnak dőltem, és nem kaptam levegőt. Nem sírtam. Még sikítani sem tudtam. Csak éreztem, ahogy a világom összeomlik bennem.

Megmutatták a személyes tárgyait. Az órát, amit csak éjszaka vett le. A pénztárcát, amiben a régi fényképünket tartotta. A kulcsokat. Azt mondták, hogy a koporsót bezárják. Azt mondták, hogy a test olyan állapotban van, ami több kárt okoz majd, mint hasznot. Abban a pillanatban nem kérdezősködtem. Mindennel egyetértettem. Zsibbadt, üres voltam, képtelen voltam ellenállni.

A halálhír bejelentése és a temetés közötti napok egyetlen végtelen szürke folyammá olvadtak össze. Az emberek jöttek, megöleltek, beszéltek hozzám, de a szavaik nem értek el hozzám. A legrosszabbak az esték voltak. A nappali csendjében ültem, és állandóan az az érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban meghallom a kulcsot a zárban. Hogy kinyílik az ajtó, és ő visszatér, mintha mi sem történt volna.

A nővérem furcsán viselkedett azokban a napokban. Nem hívott. Nem kérdezett. Amikor elmondtam neki a temetés időpontját, kurtán válaszolt, hogy nem tud eljönni. Munka. Felelősség. Tiltakozás nélkül elfogadtam, pedig belülről fájt. Abban a pillanatban nem volt erőm megbirkózni egy újabb csalódással.

A temetés napján a folyosón álltam, kabátom a karomon, fekete sálam készenlétben. Épp indulni készültem, amikor valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam, de a folyosó üres volt. Csak egy fehér boríték feküdt a padlón.

Bent egy rövid üzenet volt. Egyetlen mondat.

„Ne menj a temetésre. Látogasd meg a húgodat. Mindent meg fogsz érteni.”

Először nevettem. Nem hisztérikusan, hanem keserűen. Azt hittem, kegyetlen tréfa. Hogy valaki a lehető legrosszabb pillanatot választotta, hogy elkapjon. De aztán jött az érzés. Homályos, nyomasztó. Mintha a test tudna valamit, amit az elme még mindig elutasít.

Percekig álltam a jeggyel a kezemben. Az óra ketyegett. Fogyott az idő. Végül visszatettem a kabátomat a vállfára, felvettem a kocsikulcsomat, és kimentem.

Nem mentem el a temetőbe.

Az út a húgom házához végtelennek tűnt. Az agyam száguldott, próbáltam logikus magyarázatot találni, de semmi sem működött. Remegett a kezem, miközben a háza előtt parkoltam.

Az ajtó nem volt bezárva.

Bementem és a nevét kiáltottam. Senki sem válaszolt. Léptem párat, és akkor megláttam.

A férjem a nappaliban ült.

Élő. Sápadt. Soványabb. Amikor a tekintetünk találkozott, mindent egyszerre megértettem. A balesetet. A bezárt koporsót. A nővérem távollétét. A levelet.

Egy szót sem szóltam. Megfordultam, kimentem és hívtam a rendőrséget.

Az a nap nem temetés volt. Ez volt az a nap, amikor az igazság úgy döntött, hogy nem hallgat tovább.