Ősz volt, és az emberek szorgalmasak voltak. A nappalok rövidültek, az éjszakák hidegebbek lettek, és mindenki sietett, hogy fedél legyen a feje fölé, mielőtt beüt a fagy. A férfiak gerendákat kalapáltak, az asszonyok agyaggal és mohával tömítették a hézagokat, a gyerekek köveket hordtak az alaphoz. Csak egy telek nézett ki úgy, mintha megállt volna az idő. Középen egy egyszerű váz állt, vastag ponyvával letakarva. Se kémény. Se falak. Se biztonság.

De az öreg úgy tett, mintha pontosan tudná, mit csinál. Hajnaltól alkonyatig minden nap szénát vitt egy kis kocsin. Bálát bála után. Száraz, könnyű, illatos. Nem vitte fel a padlásra vagy az istállóba. Egyenesen a sátorba húzta. Behúzta a ponyvát, meghúzta a köteleket, és elment, hogy még rakományt hozzon.

A szomszédok megálltak, a kerítésnek támaszkodtak, és a fejüket rázták.

„Ezt nem mondod komolyan.”

„Télen az első szél leszakítja a tetődet.”

„Amikor mínusz harminc fok lesz, megfagysz, mielőtt levegőt kapnál.”

Az öregember csendben hallgatta őket. Néha bólintott. Néha csak halványan elmosolyodott. Soha nem vitatkozott. Soha nem magyarázott semmit. És ez irritálta az embereket a legjobban.

Egyszer valaki nyersen azt mondta neki:

„Ha fázol januárban, ne gyere hozzánk. Figyelmeztettünk.”

Az öregember egy pillanatra elhallgatott. Ránézett az előtte álló férfira, és nyugodtan válaszolt:

„Nem kell.”

Aztán jött a hideg. Nem az a fajta, amihez hozzászoktak. Nem néhány fagyos éjszaka, ami után felmelegszik. Jött a fagy, beleharapott a földbe, és nem engedett. Először mínusz húsz. Aztán huszonöt. És végül harminc. Éjszaka a hőmérséklet még lejjebb esett.

A faluban problémák kezdődtek. A kőházak szilárdan álltak, de a hideg bekúszott. A gerendák repedtek, az ablakokat vastag jégréteg borította, a kályha nem volt elég jó. Az emberek ruhában aludtak, a gyerekek sírtak a hidegtől, reggelre pedig jég jelent meg a vödrökben.

És akkor valaki valami furcsát vett észre.

Az öregember sátrából nem szállt füst. Mégsem volt körülötte hó, ami a folyamatos segítségkérésektől összenyomódott volna. A ponyva nem mozdult. Senki sem futott el onnan. Senki sem kopogott a szomszédok ajtaján.

Egyik reggel néhány férfi úgy döntött, hogy elmegy és körülnéz. Azt várták, hogy egy befagyott sátrat, egy összeomlott szerkezetet, talán akár egy tragédiát is találnak. Ehelyett kinyitották a fedelet és megálltak.

Bent csend volt. És meleg.

A széna a földtől a mennyezetig halmozódott. A vastag, száraz rétegek tökéletes szigetelésként szolgáltak. A középen lévő test tartotta a meleget, a levegő nem áramlott, a fagynak nem volt hová behatolnia. Az öregember bebugyolálva ült, nyugodtan, elevenen. Lassan lélegzett. Mosolygott.

Ekkor esett le nekik.

Egész ősz alatt nevettek rajta, mert a külseje alapján ítélték meg. Egy rongyot láttak ház helyett, és azt gondolták, hogy hiányzik belőle az intelligencia. De nem láttak benne gondolkodást. Nem láttak tapasztalatot. Nem látták annak az embernek a csendjét, aki régóta megértette, hogy aki túléli, az fog túlélni, nem a tömeg, hanem a természet.

Attól a téltől kezdve a falu egyetlen egyszerű szabályt mondogat:

Mielőtt elkezdenél nevetni valakin, várd meg, amíg beköszönt a fagy. Csak akkor fogod tudni, hogy ki tudta igazán, mit csinál.