A vita nem egy sikollyal kezdődött. Csenddel kezdődött. Azzal a nehéz, fojtogató csenddel, ami két ember között telepszik le, amikor mindketten tudják, hogy valami helyrehozhatatlanul elromlott.

A nappaliban állt, egyik kezét a hasára szorítva, a másikat egy szék támláján pihentetve. Kapkodta a levegőt. Nem azért, mert áldozatot akart játszani, hanem mert őszintén próbálta megnyugtatni magát. A férfi ide-oda járkált, állkapcsa összeszorulva, kezei ökölbe szorítva. Minden lépése úgy hangzott, mint egy ütés.

„Semmi közöm nem akarok ehhez a gyerekhez” – tört ki hirtelen. „Soha nem kértem ezt.”

A szavak brutális pontossággal lepattantak a falakról, és ráestek. Egy névtelen kifejezés jelent meg a szemében – a sokk, a fájdalom és a meg nem értés keveréke.

„De… megterveztük” – suttogta. „Azt mondtad, készen állsz. Hogy családot akartál.”

Felnevetett. Röviden. Keményen.

„Soha nem mondtam ilyet. És még ha mondtam volna is, meggondoltam volna magam.”

A lány megpróbálta emlékeztetni az együtt töltött éveikre. Hogyan fizették együtt a lakbért, hogyan mondtak le a nyaralásokról, hogyan spóroltak meg minden fillért. Hogyan beszélgettek a házról, amit egy nap felépítenek. A férfi hallgatta, de az arca hideg maradt.

Aztán előhúzott egy mappányi dokumentumot.

„Ez a ház az enyém” – mondta nyugodtan. „Csak a nevem szerepel a papírokon. És csak ez számít.”

Egy hivatalos részlet, ami egy pillanat alatt fegyverré változott.

„Elveszíted a jogodat, hogy itt élj” – folytatta. „Pakold össze a holmidat.”

Nem volt lehetősége több szót szólni. A bőröndöket az ajtó mellé tette, kinyitotta az autót, és egy pillanatig sem nézett rá, elvitte a lányt a legközelebbi szállodába. Megállt, kivette a bőröndöt a csomagtartóból, és letette a járdára.

„Tűnj ki ide” – mondta. „Vége van.”

Sírt. A hasát fogta és könyörgött. Nem magáért. A babáért.

„Kérlek… ne hagyj itt…”

Becsukta az ajtót és elhajtott.

Hazafelé menet megkönnyebbülést érzett. A kocsiban a csend felszabadítónak tűnt. Azt mondta magának, hogy végre szabad. Hogy megtette, amit meg kellett tennie. Hogy újrakezdi.

Amikor a házhoz ért, észrevette a verandalámpát. Égve hagyta. Kiszállt az autóból, kivette a kulcsokat, majd megállt.

Egy bőrönd volt az ajtó előtt.

Ugyanaz, amit órákkal korábban a szálloda előtt a járdára tett.

Mellette egy boríték. És rajta egyetlen mondat, remegő kézzel írva:

„Semmit sem veszek el, ami nem az enyém. Csak az igazságot.”

Kinyitotta az ajtót. A ház üres volt. A csend, ami korábban megnyugtatta, most valami mássá változott. Nehézzé. Megbocsáthatatlanná.

Csak akkor értette meg, hogy az az éjszaka nem szabadságot hozott neki.

Csak ürességet.