Olyan tekintet volt ez, mint aki épp most látott valamit, aminek nem lett volna szabad ott lennie.

„Atyám?” – kérdeztem óvatosan. „Valami… valami baj van?”

Nem válaszolt. Ehelyett gyengéden hátratolta keresztelői ingének ujját. Lili bal csuklóján egy apró, alig látható jel volt. Egy vékony, sötét vonal tekeredett egy kis kereszt alakjába, szabálytalan, mintha a bőr alá nyomták volna, nem pedig rá.

Szívszorult a szívem. Már láttam ezt a jelet korábban. Azt hittem, anyajegy.

Benedict atya nyelt egyet.

„Csak egyszer láttam ezt a jelet. Harminc évvel ezelőtt.”

A templom hirtelen túl csendes lett. Hallottam a saját lélegzetemet. Evelyn annyira sápadt lett, hogy attól féltem, elájul.

„Mit jelent ez?” – kérdeztem. „Kérem, mondja meg, mit jelent.”

A pap habozott. Aztán vett egy mély lélegzetet, mintha elhatározta volna, hogy átlépi azt a határt, amit évek óta őriz.

– Volt egy nő – kezdte lassan. – Fiatal. Ijedt. Elvitt egy gyereket megkeresztelni. Ugyanazok a szemek. Ugyanaz a jel. És… ugyanaz a név.

– Lila? – lehelte Evelyn alig hallhatóan.

Minden bennem összetört. Felé fordultam. – Hogy érti ezt? Evelyn?

Remegett a keze. Úgy tartotta a lányunkat, mintha valaki ki akarná tépni a karjaiból.

– Volt egy nővérem – mondta végül. Elcsuklott a hangja. – Egy ikertestvér.

Soha nem mondta el nekem. Egyszer sem. Ennyi év alatt.

– Hasonlóak voltunk – folytatta. – Rémisztő volt. De ő… más volt. A szüleim féltek. Azt mondták, balszerencsét hoz. Tizenhét éves korában eltűnt. Azt mondták, hogy megszökött. Én… abbahagytam a kérdezősködést.

Benedict atya bólintott. „Eljött hozzám. Egyedül. Várandósan. Azt mondta, fél, hogy senki sem fogadja be a gyereket. Hogy az ő családjukban az ilyen gyerekek… eltévednek.”

A térdem összerogyott. Hátradőltem a padsornak.

„És a gyerek?” – kérdeztem. „Mi történt vele?”

A pap lesütötte a szemét. „Sosem tudtam meg, hová tűnt. Csak azt tudom, hogy a nő röviddel a szülés után meghalt.”

Evelyn sírni kezdett. Nem halkan. Nem méltóságteljesen. Összeomlott előttem.

„Elhagytam” – zokogta. „Féltem tőle. És most… most a lányom? Vagy… a nővérem lánya?”

Lilára néztem. Békésen aludt, mit sem sejtve arról, hogy az egész világ csak néhány fokkal elmozdult a tengelyétől.

Abban a pillanatban valami alapvető dolog történt velem.

Nem számított a vér.

Nem számítottak a jelek vagy a múlt, ami utolért minket a templomhajóban.

Megfogtam Evelyn kezét.

„Ő a mi gyermekünk” – mondtam határozottan. „Nem számít, hogyan jött a világra. És senki sem veheti el tőlünk.”

Benedict atya sokáig hallgatott. Aztán lassan elmosolyodott – fáradtan, de megkönnyebbülten.

„Akkor folytassuk” – mondta, és újra felvette Lilát. „Mert némely történet nem bűnnel kezdődik, hanem egy második eséllyel.”

Amikor a keresztelővíz Lila homlokára ért, a csuklóján lévő jel ugyanaz maradt.

De most először nem éreztem félelmet.

Csak a bizonyosságot, hogy egyes titkok nem arra valók, hogy megosszanak minket –
hanem arra, hogy emlékeztessék, kit kell választanunk.