Mark mellette ült. Alig látható rés tátongott a válluk között, de valójában évekig tartó kimondatlan megbánás, csalódás és hallgatás választotta el őket. Nyugodtnak, koncentráltnak, szinte ellazultnak tűnt. Mintha egy szerződést jött volna aláírni, nem pedig a házasság felbontására. Ő maga kérte a válást. Semmi dráma, semmi kiabálás. Egyszerűen csak bejelentette, hogy elege van a családi életből, és hogy „valami mást” akar.

Amikor a hivatalnok bejelentette, hogy megtörtént, Mark kelt fel elsőként. Megigazította a kabátját, bólintott, és az ajtó felé indult. Anna egy másodperccel később felállt. A szíve lassan, hevesen vert, mintha minden dobbanás megerősítené ennek a pillanatnak a visszavonhatatlanságát.

„Anna, várj!” – szólt egy hang mögötte.

Megállt, de nem fordult meg. Hallotta a lépteit, érezte a jelenlétét. Mark előtte állt, és kinyújtotta a kezét. Egy bankkártyát tartott a tenyerében.

– Fogadd el – mondta halkan. – Van benne pénz. Szóval újrakezdheted. A kód a születési dátumod.

A szavak jobban fájtak, mint maga a válás. Nem aggodalomnak hangzottak. Inkább egy fejezet gyors lezárásának kísérletének. Egy gesztusnak, hogy megszabaduljon a bűntudattól. Anna halványan elmosolyodott, elvette a kártyát, és a kezébe szorította. Abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja használni. Nem fog a férfi megbánásán élni.

A kártyát a pénztárcája legmélyebb zsebébe rejtette, a régi számlák és az elfelejtett dokumentumok közé. Valaminek a szimbólumává vált, amit maga mögött hagyott. Anna beköltözött egy kis albérletbe, talált egy másik munkát, megtanult egyedül lenni. Nem volt könnyű, de őszinte volt. Minden megkeresett fillérnek súlya volt.

Két évig érintetlenül feküdt a kártya.

Egészen addig a napig, amíg meg nem csörgött a telefon.

A kórházból hívtak. A vonal túlsó végén a hang tényszerű és hideg volt. Az anyjának sürgős műtétre volt szüksége. Nem kellett várnia. Anna kapott egy listát a beavatkozásokról, gyógyszerekről, kiadásokról. A számok ömlöttek a szeme előtt. A megtakarítás nem volt elég. Kölcsönről szó sem lehetett. Fogyott az idő.

Aznap este az utca sarkán álló ATM-nél állt. Hideg volt, a szél a szemébe fújta a haját. Remegő kézzel húzta elő a kártyát, amelyről azt hitte, soha nem fogja használni. Ismerős számokat ütött be, automatikusan, kívülről megtanulva. A képernyő betöltése a szokásosnál tovább tartott.

És akkor megjelent az összeg.

Annának a falnak kellett támaszkodnia. Nem azért, mert kevés pénze lett volna. Épp ellenkezőleg. A számlán egy olyan összeg volt, amely sokszorosan meghaladta a műtét teljes költségét. Egy olyan összeg, amely nem felelt meg semmilyen „ideiglenes kezdetnek”. Egy életnyi megtakarítás volt. Befektetések. Tartalékok.

Hosszú percekig állt ott, és nézte a számokat, amelyek mindent megváltoztattak.

Később megtudta az igazságot. Mark sosem mondta el neki, hogy amikor beadta a válókeresetet, már tudta, hogy súlyosan megbetegszik. Hogy el akar menni, mielőtt teherré válik. Nem megbánásból adta neki a képeslapot, hanem utolsó kötelességként. Hogy gondoskodhasson magáról anélkül, hogy otthon kellene maradnia.

Az anyja műtétje jól sikerült.

Anna soha nem adta vissza a képeslapot. Nem azért, mert tartozni akart volna valamivel. Hanem azért, mert megértette, hogy nem minden ajándék a hatalomról szól. Némelyik a hibák csendes beismeréséről szól. És néha az igazság túl későn jön, de mégis életet menthet.