Mint mindig, az igazgató jobbján ült, minden szót lejegyzett, és igyekezett koncentráltnak látszani. Hozzá volt szokva, hogy figyelmen kívül hagyja a fáradtságot, a fejfájást és a hányingert. Egy titkárnő nem engedheti meg magának a gyengeséget, vagy legalábbis ezt mondogatta magának évek óta. A szobában fülledt volt a levegő, a légkondicionáló nem működött, és a levegőnek furcsa, nehéz íze volt. Anna csengést érzett a fülében, és a mellkasában lassan növekvő nyomást.

Mély lélegzetet vett. Ez sem segített.

A látása elsötétült, a jegyzetfüzetében a betűk elkezdtek összeolvadni. Megragadta az asztal szélét, halkan bocsánatot kért, és felállt. A lábai remegtek, mintha nem is az övéi lennének. Az igazgató ránézett, és mondott valamit, de a hangja távolinak tűnt, mintha vízen keresztül hallatszott volna.

Amint kilépett az épületből, a hideg levegő megcsapta az arcát. Fel kellett volna ébresztenie, de ehelyett még jobban szédült tőle. Néhány bizonytalan lépést tett, és lehuppant egy padra az irodákkal szemben lévő kis parkban. Lehunyta a szemét, és remélte, hogy elmúlik. Hogy csak egy pillanatnyi gyengeség lesz.

A szíve őrülten vert.

Amikor újra kinyitotta a szemét, egy furcsa arcot látott maga felett. Egy ősz hajú, kopott kabátos és kalapos öregember hajolt felé váratlan óvatossággal. Úgy fogta a csuklóját, mintha vizsgálná, de nem érintette meg erőteljesen. Inkább figyelmesen, koncentráltan.

– Hé, mit csinálsz? – zihálta Anna, és ösztönösen megpróbálta elhúzni a kezét. – Ne nyúlj hozzá. Ez a karkötő a férjemtől van.

Az öregember nem riadt meg, nem emelte fel a hangját. Csak ránézett, és nyugodtan mondta: – Miatta ájultál el. Nézd meg jól.

A mondat jobban megdöbbentette, mint maga a helyzet. Anna lenézett a csuklójára. Az arany karkötő nehéz, masszív volt, finom díszítéssel díszítve. Majdnem egy éve minden nap viselte. Évfordulós ajándék volt, a szerelem szimbóluma, vagy legalábbis ezt gondolta.

De most észrevett valamit, amit korábban soha nem látott.

A belső oldalon, ahol a fém a bőréhez ért, egy vékony sötét vonal húzódott. Nem kosz. Nem árnyék. ​​A fém helyenként megváltozott, mintha izzadsággal reagált volna. Anna furcsa, enyhén csípős fémszagot érzett.

– Nem tiszta arany – mondta halkan az öreg. – Van benne egy szennyeződés. És nem is akármilyen.

Anna érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg. Megpróbálta levenni a karkötőt, de remegtek az ujjai. Az öreg segített neki, óvatosan kioldotta, és a mellette lévő padra helyezte.

– Láttam már hasonló eseteket – folytatta. – Régebben egy öntödében dolgoztam. Vannak, akik ott spórolnak, ahol nem kellene. Ez a fém hevítéskor felszabadul. Összeesést, szívdobogást, szédülést okoz az érzékeny embereknél.

Anna csendben ült. Gondolatai cikáztak a fejében. A férje egy üzleti útról hozta neki a karkötőt. Azt állította, hogy egy kis műhelyből származik, kézzel készített, tiszta aranyból. Hitt neki. Soha nem volt oka kételkedni benne.

„Hagyd abba a viselését” – mondta az öregember. „És vizsgáltasd ki. Ez nem véletlen.”

Anna bólintott. Még mindig gyengének érezte magát, de tisztábban, mint korábban. Amikor felemelte a fejét, meg akarta köszönni a férfinak. De már nem volt ott. Mintha eltűnt volna a fák és a járókelők között.

Még aznap kórházba került. Az orvosok megerősítették, hogy nehézfémek nyomai vannak a szervezetében. Nem halálos mennyiségben. Egyelőre. De annyit, hogy összeessen.

Amikor este otthon letette a karkötőt az asztalra, és a férjére nézett, rájött, hogy a válaszok, amelyektől félt, jobban fájnak, mint maga a betegség.

Néha a legnagyobb veszélyt nem az idegenekben hordozzuk. Néha a csuklónkon hordjuk. És ezt szerelemnek hívjuk.