Damian Cross mozdulatlanul állt. Arca nyugodt maradt, természetellenesen nyugodt. Egy lépést sem tett felé. Nem szólította a nevén. Első reakciója nem félelem vagy szánalom volt, hanem számítás. Tekintete a mennyezetre siklott, ahol a biztonsági kamerák finoman világítottak.
– Töröld – mondta halkan az asszisztensének. – Most.
Cassandra, akit még mindig izgatottá tett az agressziókitörése, mellette állt. Az arrogancia eltűnt az arcáról, de a félelem nem. Inkább idegesség. Körülnézett, mintha most jött volna rá, hogy nincsenek egyedül. A VIP váróterem tele volt olyan emberekkel, akik hozzászoktak a hatalomhoz, a pénzhez és a hideg alkukhoz, de nem egy terhes nő elleni erőszakhoz.
– Hívjanak orvost! – hallatszott hirtelen egy hang az ajtóból.
Damian megfordult.
Egy sötét kabátos férfi állt ott, testőr és pompa nélkül. Ősz haja, egyenes háta és tekintete sosem szabotálta a szabadságot. A repülőtéri hatóság igazgatója. Egy férfi, aki nemcsak a személyzetet, hanem a biztonsági protokollokat is felügyelte, amelyekről Damian úgy hitte, hogy már régóta elsajátította őket.
– A feljegyzések letöltésre kerülnek – folytatta nyugodtan. – Automatikusan. A központi rendszerbe. És egyúttal egy külső archívumba is.
Damian állkapcsa először rándult meg.
– Ez belső tér – mondta hidegen. – Az embereim…
– Az embereiteknek nincs felhatalmazása a támadás bizonyítékainak törlésére – szakította félbe a férfi. – Különösen nem akkor, ha egy meg nem született gyermek élete forog kockán.
Ebben a pillanatban Amelia gyengén megmozdult. Egy halk nyögés tört fel a torkából. Az egyik vendég, egy idősebb nő, fölé hajolt, és levette a sálját, hogy megtámasztsa a fejét.
– Hívjanak mentőt! – ismételte sürgetően. – Most azonnal.
Cassandra elsápadt. Hátralépett egyet. A keze kissé remegett.
– Én… ő provokált – fakadt ki belőle. – Szándékosan jött ide.
Senki sem reagált.
A sziréna hamarabb hallatszott, mint bárki várta volna. Nem azért, mert a mentő a közelben volt, hanem mert valaki már hívta. Nem Damian. Nem az emberei. Az egyik pilóta, aki a váróban várakozott, látta az egész incidenst, és úgy döntött, hogy ezúttal nem marad csendben.
A mentősök hordággyal siettek be. Professzionálisak, gyorsak, érzelemmentesek. Az egyikük kérdezett Ameliától valamit, a másik ellenőrizte a pulzusát.
– Terhes vagyok – suttogta Amelia. – Kérlek… kicsim.
– Tudjuk – válaszolta nyugodtan. – Most a légzésre koncentrálj.
Damian előrelépett.
– Vele megyek – mondta.
Az orvos hidegen nézett rá. – Nem. A rendőrség már úton van.
A szavak erősen megérintették.
Két perccel később az ajtó újra kinyílt. Ezúttal nehéz léptek és rövid, kurta parancsok hallatszottak. Egyenruhák. Jelvények. Kamerák. Semmi mosoly, semmi engedmény.
– Mr. Cross – mondta a rendőr. – Itt kell maradnia.
– Ez félreértés – kezdte Damian automatikusan. – A feleségem instabil állapotban van, ő fokozta a helyzetet…
– Van videónk – vágott közbe a rendőr. – Több szögből is.
Cassandra a legközelebbi székbe rogyott. A szeme tele volt pánikkal.
– Nem úgy értettem – suttogta. – Azt mondta, minden rendben van.
Damian felé fordult. Tekintete most először nem önuralommal, hanem dühvel telt. Tiszta, jeges tekintettel.
– Fogd be! – mondta.
– Túl késő – mondta nyugodtan a tiszt. – Érkeznek a nyilatkozatok. A média értesült. A kórház pedig megerősítette, hogy Mrs. Ward veszélyben van.
Az ezt követő csend más volt, mint korábban. Nem megvetéssel teli. Tele volt következményekkel.
Damian Cross, egy férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy egyetlen telefonhívással irányítsa a piacokat és az embereket, a szoba közepén állt, és most először nem volt semmilyen befolyása. A neve, a pénze, a befolyása – minden teherré vált abban a pillanatban.
Két perccel később megbánták.
Nem azért, mert hirtelen együttérzést éreztek. Hanem azért, mert megértettek egy egyszerű igazságot: vannak dolgok, amelyeket nem lehet elhallgattatni, kitörölni vagy megvásárolni.
És néha elég egyetlen esés a márványpadlóra, hogy egy egész gondosan felépített világ elkezdjen omladozni.