Amikor az orvos közölte velem, hogy „mehetnek haza”, egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom a falban. Ez volt az a mondat, amire hónapok óta vártam. A pillanat, aminek boldogságot kellett volna hoznia. De ahelyett, hogy megkönnyebbülést éreztem volna, egy hideg üresség telepedett rám.

A lányom mosolygott a maszkja mögött, apró kezeivel a kopott plüssnyuszit szorította. Minden nővérnek integetett, akivel elhaladtunk a folyosón, mintha az egész világ rendben lenne. Ő még nem tudta, hogy a mi világunk darabokra hullott.

A kórház hónapok óta az otthonunk volt. Én bent aludtam mellette, ugyanabban a székben minden éjjel, hallgattam a gépek monoton pittyegését, és minden nap reménykedtem, hogy talán holnap jobb lesz. Az apja már rég eltűnt. Nem bírta a terhet, egyik napról a másikra felszívódott, és egyedül hagyott minket a betegséggel és a számlákkal.

A lakbér hónapok óta nem lett kifizetve. Az utolsó e-mail a főbérlőtől hideg és kegyetlen volt: „Ha nem fizet, kiürítjük az ingatlant.” És most, ahogy a lányom kezét fogtam, tudtam, hogy haza már nem térünk. Nem volt már „haza”.

Az állásom? Elveszett. Az első hónapban még megértőnek tűntek, majd egyre ritkábban csörgött a telefon. Két hete már senki sem hívott. Éreztem, mit jelent ez, de nem volt időm foglalkozni vele. Csak a túlélésre koncentráltam.

Ahogy a bejárati ajtó felé haladtunk, próbáltam mosolyogni. Érte. Hagytam, hogy válasszon egy ajándékot az ajándékboltban, bár a pénztárcám szinte üres volt. Nem számított. Csak az számított, hogy ő boldog legyen, legalább még egy kicsit.

De amikor kiléptünk a folyosóra, két rendőr állt ott. Komor tekintettel figyeltek minket. Az egyikük előhúzta a jegyzettömbjét, és megkérdezte: „Ön XY?” A gyomrom görcsbe rándult.

A lányom rám nézett, és suttogta: „Anya, mi történik?” Én csak megszorítottam a kezét. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy a pokol még csak most kezdődik…