A hang azonnal felrázott félálomból, mielőtt még felfogtam volna, hol vagyok. Az orvosi rendelőben voltam, az orvosi szobában, egy vékony köntösben. Alig aludtam két órát. Aznap kellett volna megházasodnom.

A vonal túlsó végén a hang rövid és személytelen volt. Baleset. Gyermek. Kritikus állapot. Semmi részlet, semmi érzelem. Az ember nem utasítja vissza az ilyen hívásokat. Még akkor sem, ha az esküvői ruhája készen áll az öltözőben. Még akkor sem, ha néhány óra múlva az oltárhoz kell mennie.

Felkaptam a műtős köpenyemet, és a műtőbe rohantam.

Négy óra tűnt el egyetlen hosszú lélegzetvétellel. Csak monitorok, pulzusszám, vér, izzadság, kezek, amelyeket nem szabadott remegni. Egy ötéves kisfiú feküdt ernyedten, teste túl kicsi volt ennyi fájdalomhoz. Tudtam, hogy minden hiba végleges lesz. Hogy nem az időről szól, hanem a pontosságról. Az életről.

Abban a pillanatban nem volt semmi más. Nem volt ruha. Nincsenek vendégek. Nincs zene. Csak egy gyerek, aki nem halhat meg.

Amikor az állapota végre stabilizálódott, a falnak dőltem a padlóra és sírtam. Nem a szomorúság könnyei voltak. A kimerültség könnyei. A felismerés, hogy mindent megtettem, amit tudtam.

És akkor belém tört.

Ma van az esküvőm.

A kórházban átöltöztem. Remegő kézzel vettem le a műtős köpenyemet. Lemostam az utolsó sminkemet, és visszaraktam. A hajam kontyba fogtam, amennyire csak tudtam. Magam vettem fel a ruhát, segítség nélkül, tükör nélkül. Hittem benne, hogy meg fog érteni. Hogy minden normális ember megérti.

Megmentettem a gyereket.

Amikor megérkeztem a szertartás helyszínére, már szólt a zene. A vendégek bent voltak. Mosolyogtak. Nevettek. Folyt az ünneplés.

De a bejáratnál falnak ütköztem.

Ott álltak. A vőlegény családja. Körülbelül húsz ember. Karba font karok, hideg tekintetek, suttogások. Senki sem mosolygott. Senki sem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e.

Az anyja előrelépett.

„Tűnj innen!” – mondta hangosan, hogy mindenki hallja. „A fiam már mást vett feleségül. Elkéstél.”

Először nem értettem, mire gondol. A szavak eljutottak hozzám, de nem volt értelmük. A zene folytatódott. Nevetés. Pohárköszöntők. A szertartásom nélkülem zajlott.

A verandán álltam az esküvői ruhámban, és elállták az utamat, mintha idegen lennék. Mintha soha nem ismertek volna. Mintha négy év randevúzás és hónapokig tartó felkészülés semmit sem jelentett volna.

Üresnek éreztem magam. Nem dühösnek. Nem sikítoztam. Csak csend volt belül.

És akkor meghallottam egy motor hangját mögöttem.

Megfordultam.

Egy fekete mentőautó állt meg a kocsifelhajtón. Nem egy klasszikus kórházi mentőautó. Egy luxusautó. Az ajtók kinyíltak, és egy nő szállt ki belőle. Sápadt, kimerült, de egyenesen állt. Körülnézett, és egyenesen hozzám sétált.

Azonnal felismertem.

A fiú anyja.

Megállt előttem, és a jelenlévőktől függetlenül átölelt.

„Megmentette a gyermekemet” – mondta hangosan. „Az orvosok azt mondták, ha néhány perccel később jött volna, nem élte volna túl.”

A körülötte állókhoz fordult.

„Én vagyok a legidősebb fia felesége” – tette hozzá nyugodtan. „A gyerek az unokád.”

A csend olyan sűrű volt, hogy meg lehetett vágni.

Több ember arca elsápadt. Valaki leült. Egy másik a falnak támaszkodott. A vőlegény anyja kinyitotta a száját, de semmi sem jött ki rajta.

A vőlegény egy idő után kijött. Felváltva nézett rám, a nőre, a mentőautóra. Életében először kicsinek tűnt.

Nem szóltam semmit. Nem is kellett volna.

Megfordultam és elmentem. Nem a vereség érzésével, hanem olyan nyugalommal, amit korábban soha nem ismertem. Azon a napon elvesztettem az esküvőmet. De nem vesztettem el magam.

És ők?

Életük hátralévő részét abban a tudatban kellett leélniük, hogy kidobták azt a nőt, aki megmentette a saját vérüket.