Azt hittem, csupán egy félreértés az egész. Egy apró logisztikai baki, ahogy az ilyenek gyakran előfordulnak a rohanó világban, különösen a repülőtereken, ahol emberek ezrei próbálnak egyszerre célba érni. Ám amikor végre odaértem, és megláttam őket a terminál üvegajtajain keresztül, minden addigi aggodalmam szertefoszlott – hogy aztán egy sokkal sötétebb, jeges félelemmé alakuljon.
Az egész azzal kezdődött, hogy a barátnőm, Anna és az egyik közeli barátunk, Márk, titokzatosan kezdtek viselkedni az utóbbi hetekben. Telefonhívásaik hirtelen elnémultak, amikor beléptem a szobába, az üzeneteiket mindig olyan gyorsan lezárták, mintha valami életbevágóan fontos titokról lett volna szó. Mindennek ellenére megpróbáltam elhessegetni a gyanakvásaimat – biztos voltam benne, hogy csak egy meglepetés születésnapi utazást terveznek nekem. Anna mindig is kreatív volt az ilyesmiben.
A fordulat azon a péntek délutánon jött, amikor egy véletlenül felvett hívásfoszlányt hallottam: „…a reptéren találkozunk, de vigyázz, ne vegye észre.” A szívem kihagyott egy ütemet. Képtelen voltam kiverni a fejemből a mondatot, így úgy döntöttem, utánuk megyek. Hajtott a kíváncsiság, és egy mélyen gyökerező, megmagyarázhatatlan rossz előérzet.
A reptérre érve minden olyan átlagosnak tűnt. Az emberek csomagjaikkal rohantak a kapuk felé, gyerekek futkároztak a duty free bolt körül, a hangosbemondó folyamatosan járatokat hívott ki. Aztán megláttam őket. Anna és Márk egymás mellett álltak, úgy beszélgettek, mintha az egész világ csak rájuk figyelne. De nem ez volt az, ami megfagyasztotta bennem a vért.
Ott állt velük valaki, akiről azt hittem, soha többé nem látom. Ádám. A bátyám, akiről évekkel ezelőtt azt mondták, egy tragikus autóbalesetben életét vesztette. Azt a napot azóta is minden éjjel újraéltem. A rendőrök kopogtatása az ajtón, a közönyös arcuk, ahogy közölték a hírt, és az a hamuszürke urna a temetésen. Mégis ott állt, élőben, előttem, a reptér zsúfolt közepén.
Először azt hittem, képzelődöm. Talán valaki, aki csak hasonlít rá? De a mozdulatai, a gesztusai, az a jellegzetes félmosoly, amit mindig viselt, ha titkolt valamit – mind olyan élesen ismerős volt, hogy kizárt volt a tévedés. A lábam gyökeret vert a földbe, miközben próbáltam értelmet találni az előttem álló jelenethez.
Miért van itt? Hogyan élhet? Miért nem keresett soha? És főleg: mi köze Annának és Márknak hozzá? Az agyam vadul pörgött, miközben próbáltam magyarázatot találni, de minden gondolat egyre sötétebb összeesküvés-elméletekbe torkollott. Vajon egész idő alatt tudták, hogy életben van? Része volt valami titkos programnak? Tanúvédelmi egyezmény? Vagy valami sokkal veszélyesebb?
Mire feleszméltem, a három alak már a biztonsági kapuk felé tartott. Ádám hátranézett, egyenesen a szemembe. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Felismert? A tekintete semmit sem árult el, majd olyan gyorsan fordult vissza, mintha semmi sem történt volna.
A következő percekben próbáltam őket utolérni, de a tömeg magával sodort. Az ajtók bezáródtak, és egy kijelzőn villogott: „Járat zárva – indulás: New York.” Ott álltam, elveszve a kavargó gondolataim között. Egy valami világossá vált: ez nem volt félreértés. És bármibe is keveredtek Anna és Márk, az én testvérem valami olyasmibe sodródott, ami a legrosszabb rémálmaimnál is félelmetesebb volt.
Azóta minden nap azon gondolkodom, hogy követnem kell-e őket. A jegy New Yorkba már a zsebemben van. Lehet, hogy a válasz ott vár rám – vagy egy újabb kérdésekből szőtt labirintus, amelyből nincs kiút.