Az út hozzá több mint két órán át tartott, néha tovább is, ha a forgalom le volt zárva. Mégis újra és újra odaautózott. Nem a távolság miatt. Amiatt, aki ott volt.

Nem volt férj számára. Nem az a férfi volt, aki csendben ült az asztalnál, miközben évekig tartó kimondatlan mondatok lebegtek közte és a felesége között. Nem volt a saját életének könyvelője, aki a részleteket, a kötelezettségeket és a kompromisszumokat számolgatja. Ott újra csodálták. Könnyedebb. Fontosabb.

Húsz évvel fiatalabb volt. Nevetett a viccein, olyan figyelemmel érintette meg, amit otthon már régóta nem ismert. Úgy nézett rá, mintha valaki különleges lenne. És erre a tekintetre jobban szüksége volt, mint amennyit hajlandó volt bevallani.

Az éjszaka határtalanul telt. Idő nélkül. Amíg az órára nem nézett.

Hajnali 3:47.

Abban a pillanatban összeszorult a gyomra. Hirtelen felült. A valóság súlyos csapással tért vissza. Kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett.

– Maradhatsz – motyogta álmosan, és közelebb húzta a lepedőt a férfi testéhez.

– Nem tudok – válaszolta röviden. – Haza kell mennem.

– Miért? – kérdezte halkan. – Már nem is szereted.

A mondat fájt neki, de nem reagált. Már nem hallgatott rá. Egy belső riasztó szólalt meg a fejében. Felkapta a kulcsait, és hátranézés nélkül elment.

Túl gyorsan hajtott. Az út üres volt, az ég kezdett elhalványulni. A fejében egy profi rutinjával keresett kifogásokat. Egy váratlan munkamegbeszélés. Egy lemerült telefon. Egy szükségben lévő kolléga. Az év során a hazugságok mesterévé vált. Tudta, mit kell mondania, mikor kell csendben maradnia, és hogyan kell grimaszolni.

Hajnal volt, amikor leparkolt a ház előtt. Az utca csendes volt. Túl csendes.

Lábujjhegyen beosont. A kabátját egy székre dobta. A cipőjét az ajtó mellé tette. A házban nehéz volt a levegő. Nem egy alvó ház csendje volt. A feszültség csendje volt. A csend, ami elrejt valamit.

Megállt.

A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt.

Ez megdöbbentette. A felesége mindig becsukta. Mindig. Aprólékosan ügyelt a rendre, a rituálékra. Egy nyitott ajtó nem az övé volt.

A szíve hevesebben kezdett verni. Lassan közeledett. Minden lépés nehéz volt, mintha a saját ösztöneivel szembemenne.

Aztán benézett.

A felesége az ágyon feküdt. Mozdulatlanul. A takaró félre volt húzva. A haja szétterült a párnán. Az arca sápadt volt, természetellenesen nyugodt.

Megdermedt.

Először azt hitte, alszik. Közelebb lépett. Aztán még egyet. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megérintette.

Fázott.

A levegő elakadt a tüdejében. A térdei feladták. Az ágy szélére rogyott, és rábámult, képtelen felfogni, amit lát. Semmi mozgás. Nem kapott levegőt.

Szólította a nevét. Egyszer. Kétszer. Remegett a hangja.

Semmi.

A telefon majdnem kiesett a kezéből, miközben tárcsázta a 911-et. Zavartan, akadozva beszélt. A központ megkérdezte tőle az időt, a körülményeket. Nem tudott válaszolni. Egyetlen gondolat futott át az agyán.

Bárcsak otthon lett volna.

Az orvos később azt mondta, hogy hirtelen szívrohama volt. Gyors. Váratlan. Az a segítség talán segített volna. Talán.

Ez a szó kísértette.

A rendőrség megkérdezte, hol volt. Előre megfontolt hazugságot mondott. Késő éjszakába nyúlóan dolgozott. Fáradt volt. Kimerült. Senki sem tudta bizonyítani az ellenkezőjét.

De tudta.

Minden máshol töltött percnek megvolt az ára. Minden menekülés, minden éjszaka, amit „könnyűnek” érzett, olyan éjszaka volt, amikor valaki otthon egyedül feküdt.

Egy üres házban állt, körülvéve egy olyan csenddel, amely soha többé nem fog betölteni. És először értette meg a kegyetlen igazságot, amit nem volt hajlandó beismerni.

Nem csak úgy otthagyta a házasságát.

Elhagyta az utolsó lehetőséget is, hogy jelen legyen.

És erről többé nem lehetett hazudni.