Sem sikítva ébredő gyerek nem voltam, sem túlzott képzelőerővel rendelkező felnőtt. És mégis valami, amit hétköznapi szavakkal nem lehet leírni, fokozatosan letelepedett a lakásomban. Nem félelem volt. Bizonyosság volt. Hátborzongató, kitartó és makacs.

Minden este, pontosan abban a pillanatban, amikor kialudtak a fények és elcsendesedett a város, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nem a szó igazi értelmében vett figyelés érzése volt. Inkább a jelenlét tudatossága. Mint amikor belépsz egy szobába, és azonnal tudod, hogy valaki járt ott – még akkor is, ha most üres.

Először nem tulajdonítottam neki semmilyen jelentőséget. Fáradt voltam, késő éjszakába nyúlóan dolgoztam, és felületesen aludtam. De aztán megszólaltak a hangok. Nem hangosak, nem drámaiak. Épp ellenkezőleg. Szinte udvariasak. A padlódeszkák időnként halkan nyikorogtak, mintha valaki a legnagyobb óvatossággal járna rajtuk. Néha egy halk susogás hallatszott, alig hallható. Máskor egy tompa érintés, mintha valami finoman megérintette volna a bútorokat.

Az ágyban feküdtem, féltem mozdulni. Úgy éreztem, mintha egyetlen lélegzetvétel is elárulhatná a helyzetemet. A legrosszabb nem a csend volt, hanem a ritmus. A hangok sosem véletlenszerűen jöttek. Hajnali kettő és négy óra között. Mindig ugyanabban az időintervallumban, amikor a test alszik, de az elme félig ébren van.

Reggel apróságokat vettem észre. A telefonom a párnán volt, pedig biztos voltam benne, hogy az éjjeliszekrényen hagytam. A ruháim szépen összehajtogatva hevertek a széken, pedig emlékeztem, hogy a földre dobtam őket. Néhány tárgy helyet cserélt. Finoman. Olyan módon, amit a feledékenységgel is meg lehetne magyarázni.

Azt mondogattam magamnak, hogy egyszerűen nem emlékszem. Hogy az elmém tölti ki a hézagokat. Meggyőztem magam, hogy túl stresszes, túl fáradt vagyok, túl hajlamos a paranoiára.

Amíg egy éjszakán egy olyan érzéssel nem ébredtem fel, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Valaki állt az ágyam mellett.

Nem láttam. Nem mertem kinyitni a szemem. De teljes bizonyossággal tudtam. Más volt a levegő. Nehezebb. Úgy éreztem, mintha valaki közelről figyelne. Szorosan csukva tartottam a szemhéjamat, és magamban imádkoztam, hogy csak álom legyen.

Amikor reggel felébredtem, kimerültem. Nem fizikailag, hanem mentálisan. Rájöttem, hogy nem bírom tovább a tudatlanságban élni. Bizonyítékra volt szükségem. Vagy cáfolatra.

Aznap vettem egy kis kamerát. Diszkrét, csendes. A hálószoba sarkába helyeztem, egyenesen az ágyra irányítva. Bekapcsoltam a felvételt, és furcsa nyugalommal feküdtem le, mintha maga a döntés hozna megkönnyebbülést.

Az éjszaka csendesen telt. Vagy legalábbis azt hittem.

Reggel kávét főztem magamnak, és leültem a számítógépemhez. Remegett a kezem, amikor megnyitottam a felvételt. Egy részem remélte, hogy nem fogok semmit sem látni. Hogy a kamera egész éjjel meg sem moccant. Hogy mindennek vége lesz.

A felvétel csendes volt 2:17-ig.

Abban a pillanatban lassan kinyílt a hálószoba ajtaja.

Nem hirtelen. Nem erőszakosan. Olyan türelemmel, mint aki már sokszor megtette.

Egy alak lépett be a szobába. Magas volt, sötét ruhában. Csendesen, biztosan mozgott. Nem habozott. Nem állt meg. Odament az ágyamhoz.

Hosszú percekig állt ott.

Aztán odahajolt.

A kamera elkapta a fejét, ahogy közel hajolt az arcomhoz. Mintha tanulmányozna. Mintha közelről nézne. Aztán felemelte a kezem, visszahelyezte a paplanra, és gondosan megigazította.

Végül az alak megfordult, halkan elment, és becsukta maga mögött az ajtót.

A teljes felvétel nyolc percig tartott.

A képernyő előtt ültem, képtelen voltam mozdulni. Nem estem pánikba. Nem sikítottam. Csak egy dologra jöttem rá, ami a mai napig ébren tart.

Hogy valaki nem akart kirabolni. Nem akart bántani.

Hogy valaki otthon volt.

És pontosan tudták, mikor alszom.