Drága festmények lógtak a falakon, mint a szenvedés néma tanúi, a márványpadló hideg volt a láb alatt, de mindez már nem számított. A milliomos görnyedten ült az irodájában, hetek alatt évtizedekkel öregedett, az orvosok szavai visszhangoztak a fejében.

„Legjobb esetben három hónap” – mondták neki. „A betegség szokatlanul gyorsan lezajlik. A vesék leállnak, az anyagcsere összeomlik. De a legrosszabb az egészben, hogy nem tudjuk, miért. Még soha nem láttunk ilyen tünetegyüttest.”

Azon a napon sikoltozott. Olyan pénzt ajánlott, amilyet mások el sem tudtak volna képzelni. Megígérte, hogy új kutatásokat finanszíroz, berendezéseket, egész klinikákat vásárol, csak hogy valaki megoldást találjon. És valóban – a világ minden tájáról érkező legjobb szakemberek gyűltek össze a házában. Elismert professzorok, elismert genetikusok, legjobb nefrológusok. Órákon át tanulmányozták a vizsgálatok, ultrahangok, vérvizsgálatok eredményeit. Megvitatták, vitatkoztak, kísérleti eljárásokat próbáltak ki. És végül minden alkalommal csak némán vonogatták a vállukat.

A lány állapota egyre rosszabb lett. A szeme láttára fogyott. Hangja gyengült, mozgása lassú, fáradt volt. Gyakran elaludt az asztalnál, fejét a kezébe támasztva, mintha még az ébrenlét is meghaladná az erejét. A milliomos álmatlan éjszakákat töltött az ágya mellett ülve, és próbált minden lélegzetvételre, minden pillantásra emlékezni.

És miközben orvosok, tanácsok és műszerek köröztek körülötte, volt még egy személy, aki minden nap ugyanolyan csendben és természetesen jött. Egy szolgáló.

Több mint öt éve dolgozott a házban. Nem volt feltűnő, nem beszélt feleslegesen, mindig nyugodtan és szorgalmasan végezte a feladatait. Ő etette meg a lányt, amikor már nem volt ereje az evőeszközöket tartani. Lefektette, letörölte a verejtéket a homlokáról, éjszaka az ágy mellett ült, amikor a fájdalom nem hagyta aludni. Ismerte a szokásait, a félelmeit, a viselkedésében bekövetkező apró változásokat. Észrevett olyan dolgokat, amelyeket mások figyelmen kívül hagytak.

Egy este, amikor a ház csendes volt, és a milliomos a kezébe temette az irodájában ült, a szobalány halkan kopogott az ajtón. Lassan belépett, lesütött szemmel.

– Elnézést, hogy zavarom – mondta nyugodtan. – De nem maradhatok tovább csendben. Tudom, hogyan mentsem meg a lányát.

A milliomos hirtelen felkapta a fejét. Úgy nézett rá, mintha rosszul hallotta volna. Hogyan mondhat ilyet egy átlagos szobalány, amikor tucatnyi legjobb orvos tehetetlennek bizonyult?

– Ha ez egy kegyetlen vicc – mondta rekedten –, akkor jobb, ha most elmegy.

A szobalány nem sértődött meg. Közelebb lépett, és beszélni kezdett. Elmondta, hogy észrevette, hogy a lány bizonyos étkezések után mindig rosszabbul érzi magát. Hogy a fájdalomrohamok mindig ugyanazokon a napokon jelentkeznek. Hogy bár a gyógyszer elnyomja a tüneteket, a test reagál valamire, mintha szisztematikusan mérgeznék. Elővette a hetek óta írt jegyzeteit – időpontokat, reakciókat, részleteket.

Aztán hangot adott egy gyanúnak, amire az orvos soha nem is gondolt: egy ritka allergiás reakció a luxus étrend-kiegészítők egyik összetevőjére, amit a lány egy „magánszakorvos” ajánlására szedett. Az általában ártalmatlannak tartott anyag az ő esetében halálosan mérgező volt.

A milliomos azonnal mindent ellenőriztetett. A tesztek megerősítették. A kiegészítők szedésének abbahagyása után a lány állapota stabilizálódni kezdett. Lassan, napról napra visszatért az ereje. Az orvosok megdöbbentek. Az apa hónapok óta először sírt – megkönnyebbülten.

A szobalány nem pénzzel vagy címekkel mentette meg a lányt. Azzal mentette meg, hogy figyelt, hallgatott, és nem adta fel a néma megfigyelést.

És akkor a milliomos megértett egy dolgot, amire semmilyen gazdagság nem tanította meg: hogy néha a legnagyobb szakértelem a hétköznapi emberi figyelemben rejlik.