Az ablaknál álltam, és vártam, hogy a menyem elhagyja a házat. Észrevettem, hogy valamit tart a kezében. Egy babatakaró volt. Az a takaró. Az, amit a saját kezemmel kötöttem az unokámnak, amikor megszületett. Láttam, ahogy a ház mögötti kukákhoz sétál. Nem sétált lassan. Nem habozott. Hirtelen kinyitotta a fedelet, és majdnem beledobta a takarót, mintha meg akarna szabadulni valami kényelmetlen dologtól, valamitől, ami nyomasztja.

Abban a pillanatban összeszorult a torkom. Nem csak egy darab anyag volt. Az a takaró tele volt emlékekkel. Akkor kötöttem, amikor a fiam még élt. Minden öltés egy csendes ima volt a leendő családjáért, a gyermekért, aki meg fog születni. A férjem, majd a fiam halála után kevés dolog maradt, ami emlékeztetett arra, hogy valaha teljes családom volt. És most valaki a kukába dobja.

Gondolkodás nélkül felvettem a kabátomat, és kirohantam. Kinyitottam a kukát, és kihúztam belőle a takarót. Hideg volt, kicsit nyirkos, de sértetlen. Magamhoz öleltem, mintha valami élő dolgot védenék, és hazavittem.

Csak akkor vettem észre, hogy valami nincs rendben.

Kiterítettem a takarót az ágyra, és elkezdtem kisimítani, amikor ellenállást éreztem az ujjaim alatt. Nem gyűrődés volt, nem csomózott gyapjú. Egy tömör, pontos forma volt. Egy téglalap. Kemény. Szabályos. Túl tökéletes ahhoz, hogy véletlen legyen.

A szívem hevesen vert. Lassan megfordítottam a takarót, és elkezdtem vizsgálgatni. És akkor megláttam. Egy szinte láthatatlan varrás. Olyan tökéletesen kidolgozott, hogy még az sem vette volna észre, aki egész életében kötött. A cérna ugyanolyan színű volt, ugyanolyan anyagú. Valaki kinyitotta a takarót, beletett valamit, és hihetetlen gondossággal összevarrta.

Leültem az ágyra, és percekig csak bámultam. Kérdések cikáztak az agyamban. Miért? Ki? És mindenekelőtt, mit?

Végül felvettem az ollót. Annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam megtartani őket. Minden egyes vágás olyan érzés volt, mintha valami szent dolgot sértenének meg. Szál szál után lazult, míg az anyag szét nem nyílt. Becsúsztattam az ujjaimat, és éreztem a hideget.

Fém.

Kihúztam egy kicsi, nehéz, vékony műanyagba csomagolt tárgyat. Amikor levettem, elakadt a lélegzetem. Egy régi USB pendrive-ot tartottam a kezemben. Jelöletlen. Rojtos. Mintha már hosszú utat tett volna meg.

Ott ültem a tárggyal a kezemben, és úgy éreztem, mintha valami olyasmit néznék, amit soha nem lett volna szabad megtalálnom.

Bekapcsoltam a régi laptopomat, amit alig használtam. A lemezt halk hanggal helyezték be, ami abban a pillanatban hangosabb volt, mint bármilyen sikoly. Egyetlen mappa volt a lemezen. És videók és dokumentumok rajta.

Gyomromban összeszorult az első videó, és kinyitottam.

A fiam volt az.

Élt. Fáradt. Az asztalnál ült, halkan, de sürgetően beszélt. Azt mondta, hogy ha valaki ezt nézi, az azt jelenti, hogy ő már nincs itt. Pénzről beszélt, a cégről, megbízhatatlan emberekről. Aztán megemlítette a feleségét. A menyemet. Elcsuklott a hangja.

A többi fájl szerződésmásolatok, banki átutalások, telefonfelvételek voltak. Bizonyítékok. Minden arra utalt, hogy a fiam halála nem volt olyan véletlen, mint ahogy azt mondták nekünk. És hogy valaki, aki nagyon közel állt hozzám, oka volt arra, hogy ez a bizonyíték eltűnjön.

Hosszú ideig ültem ott az éjszakában. Sírtam. Remegtem. És ugyanakkor furcsa békét éreztem. Az igazság, bármennyire is rémisztő volt, végre kiderült.

Akkor értettem meg, miért dobta el a menyem a takarót. Tudta, mi van benne. És félt, hogy egy nap valaki felfedezi, mit rejtett el a fiam oda, egy olyan helyre, ahol senki sem néz. Egy kézzel kötött takaróba, tele szeretettel és bizalommal.

Ma a takaró már nincs a kukában. Biztonságban van. Csakúgy, mint az adatok, amelyek megváltoztatták az egész életünket.

És most már egy dolgot biztosan tudok: néha a legfélelmetesebb igazságok a legérzékenyebb dolgokban rejtőznek.