Egy átlagos este volt. A nap a végéhez közeledett, az udvaron még meleg volt a levegő, és én a mindennapi aggodalmakkal teli fejjel tértem haza. Amint kinyitottam a kaput, egy kép tárult a szemem elé, ami egy pillanatra kitörölte a gondolataimat. A lányom ott állt a küszöbön, mintha rám várna. A hátán az a kis rózsaszín hátizsák volt, amit általában az óvodába visz, mellette pedig egy kerekes bőrönd. Ugyanaz a bőrönd, amit a tengerparti családi kirándulásokon használtunk.

Nem mozdult. Csak állt ott, és engem nézett.

A szeme vörös volt, csillogott, és könnyekkel telt, de már nem folytak. Ez a tekintet sokkal rosszabb volt, mint a sírás. Egy olyan gyerek tekintete volt, aki már régóta elhatározta, hogy valami komolyat fog tenni.

Azonnal leguggoltam mellé.

„Drágám, mi történt?” – kérdeztem halkan. „Miért állsz itt? És miért van nálad bőrönd?”

Vett egy mély lélegzetet. Láttam, ahogy a mellkasa megemelkedik, mintha bátorságot gyűjtene. Aztán felemelte a fejét.

„Apa” – mondta remegő hangon –, „elmegyek otthonról.”

Abban a pillanatban a szívem valahova mélyre süllyedt a gyomromban.

„Hová akarsz menni?” – fakadtam ki. „Hová akarsz menni? Miért? Történt valami?”

Összevonta a homlokát, az ajkai kissé remegtek. Hihetetlenül komolynak, szinte felnőttnek tűnt.

„Nem tudok itt tovább élni” – mondta drámaian, mintha valahol egy mesében vagy a tévében hallotta volna ezt a mondatot, és már régóta ismételgette volna magában.

A legrosszabb forgatókönyvek azonnal átfutottak az agyamon. Valaki tett vele valamit az óvodában? Valaki mondott neki valami gonoszat? Elutasítottnak, megbántottnak, félreértettnek érezte magát?

– Ezt el kell magyaráznod nekem – mondtam komolyabban, mint szerettem volna. – Kérlek.

Egy pillanatra hallgatott. Aztán egyenesen a szemembe nézett.

– Mert már nem szeretsz – mondta halkan.

Ezek a szavak jobban megütöttek, mint bármely felnőtt szemrehányása. Nem azért, mert logikusak voltak, hanem mert őszinték. Az ő világában tökéletesen érthetőek voltak.

– Hogy juthatott eszedbe ez? – suttogtam, és azonnal megöleltem.

Sírva fakadt.

Zokogva kezdte el magyarázni az okát. Tegnap nem engedtem, hogy harmadik esti mesét mondjon. Ma azt mondtam, hogy a csokoládé vacsora után lesz. Ma reggel pedig rohantam dolgozni, és nem nevettem vele annyit, mint általában.

A fejében ezek az apró pillanatok egyetlen nagy következtetéssé olvadtak össze: hogy már nem szeretik.

– Szóval összepakoltam a holmimat – folytatta. – A nagymamámnál fogok lakni. Mindig enged egy sütit.

Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak. Még szorosabban öleltem magamhoz, és éreztem, ahogy a kis teste lassan megnyugszik. A bőrönd felborult mellettünk, és puhán a földre zuhant.

„Drágám” – mondtam nyugodtan –, „csak azért, mert néha nemet mondok, nem jelenti azt, hogy nem szeretlek. Azt jelenti, hogy annyira szeretlek, hogy törődöm veled.”

Komoly arckifejezéssel nézett rám, mintha gondolkodnia kellene rajta.

„Szóval… otthon maradhatok?” – kérdezte óvatosan.

„Örökre” – válaszoltam habozás nélkül.

Egy pillanatra elhallgatott. Aztán megtörölte a szemét az ingujjával, és hozzátette:

„Rendben. De itt hagyom a bőröndöt. A biztonság kedvéért.”

Aznap este a folyosón a padlón ültünk. Kicsomagoltuk a „legfontosabb” dolgait – egy plüssnyuszit, két zoknit, egy borító nélküli könyvet és egy műanyag kanalat. És rájöttem valamire, amit a felnőttek gyakran elfelejtenek.

A gyerekek nem nagy tettekkel mérik a szeretetet. Apróságokkal. Időben, figyelemben, egy mosolyban. És amikor ezek közül az apróságok közül néhány összeáll, még egy szilárd otthon is hirtelen megremeghet a szemükben.

Azóta az estétől fogva igyekszem tudatosabb lenni. Nem tökéletes, de jelenvaló. Mert néha egy egyszerű ölelés is elég ahhoz, hogy egy kis bőröndöt soha többé ne kelljen pakolnod.