A város egyik legnagyobb temetőjében, egy szombati délelőtt csendes szertartás zajlott. A gyászolók feketében, lehajtott fejjel álltak a krematórium előtt. A levegő súlyos volt – nemcsak a veszteség, hanem valami kimondatlan feszültség is ott lebegett benne. A koporsó már a sínek mentén várta, hogy lassan a kemencébe csússzon. A jelenlévők egy része zokogott, mások csendesen imádkoztak. A rokonok egy idős asszonyt, a 74 éves Takács Margitot búcsúztatták – állítólag szívmegállás következtében hunyt el néhány nappal korábban, otthonában, egyedül.

Minden esemény pontosan a menetrend szerint zajlott. A ravatalozás lezajlott, az utolsó búcsúszavakat is elmondták. A krematórium dolgozói felkészültek a folyamat megkezdésére. És ekkor – abban a dermedt, némasággal teli pillanatban – a koporsóból hirtelen egy vérfagyasztó, artikulálatlan sikoly tört elő.

Az emberek ledermedtek.

A pillanat tört része alatt a csendet felváltotta a káosz: a hozzátartozók felugrottak a székekről, néhányan hátraléptek, mások a koporsó felé rohantak. A sírásból sikítás lett. Egy idős férfi – Margit fia – elájult a döbbenettől. A krematórium dolgozói leállították a kemencét, és azonnal a koporsóhoz siettek. A szertartásvezető a telefonjáért kapott, mentőt hívott.

A koporsó fedelét remegő kézzel csavarozták le. A bent lévő test mozdulatlan volt – vagy legalábbis annak tűnt. A nő arca halovány, szemhéjai lehunyva, ajkai kissé nyitva – de a teste enyhén remegett. Az egyik dolgozó finoman a nyakához nyúlt, és érezte: gyenge, de határozott pulzus lüktetett az ujja alatt.

Margit élt.

Azonnal megkezdték az újraélesztést, miközben a mentők perceken belül a helyszínre értek. Az orvosok oxigént adtak neki, infúziót kötöttek be, majd rohamkocsival kórházba szállították. A vizsgálatok egy ritka állapotra derítettek fényt: Margit nem halt meg, hanem egy mély, úgynevezett kataleptikus állapotba került – ez egy idegrendszeri zavar, amelyben a test minden életfunkciója minimálisra csökken, a szívverés és a légzés szinte kimutathatatlan. A laikusok és még néhány orvos is gyakran halálnak véli ezt az állapotot.

A történet természetesen óriási vihart kavart. A hírek bejárták az országot. Margit esete kapcsán egyre több szakértő szólalt meg, akik felhívták a figyelmet arra, hogy hazánkban még mindig nem kötelező minden halottnak boncoláson átesnie, és a halál beálltát gyakran egyetlen orvosi vélemény alapján állapítják meg. Margit nem volt kórházban, így senki nem vizsgálta meg alaposabban – egy háziorvosi vélemény elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy holttá nyilvánítsák.

A legdöbbenetesebb azonban nem csak az volt, hogy a nő életben volt, hanem az is, hogy elmondása szerint a koporsóban végig tudatánál volt. Nem tudott mozogni, kiabálni, de hallotta, amikor becsukták a koporsót. Hallotta, amikor a síró rokonai elköszöntek tőle. És hallotta azt is, amikor a gépek zúgni kezdtek, és a teste lassan megindult a hamvasztó felé. Ekkor – hatalmas akaraterővel – sikerült egy utolsó hangot kipréselnie a tüdejéből. Egy elnyújtott, torz, sikoltásnak tűnő hangot. Ez mentette meg az életét.

Margit azóta felépült. Bár fizikailag jól van, pszichésen nehezen dolgozza fel a történteket. Éjszakánként felriad, gyakran újraéli azt a pillanatot, amikor a sötétségben fekve várta, hogy elnyelje őt a tűz. Egy pszichológus segíti a feldolgozást – és családja most már minden pillanatban mellette van.

A történet vége mégis több, mint személyes csoda. Jogszabály-módosításokat sürgetett, országos szintű vizsgálatokat indított el, és számos olyan ember éberségét felébresztette, akik eddig természetesnek vették, hogy „a halál biztos”. De Margit története bebizonyította: néha még a koporsóban is doboghat a szív. Csak valakinek figyelnie kell.