Suzanne soha nem volt babonás. Nem hitt a jelekben, a megérzésekben, vagy abban, hogy az idegenek tudhatnak valamit, amit mi magunk sem tudtunk. Csak a valóságban hitt: egy új munkahelyen, egy fizetésben, a számlákban és egy kis bérelt lakásban, ahol egy nehéz válás után próbált új életet kezdeni.

De az a reggel… az a reggel a lelke mélyéig megrázta.

Egész nap nem tudott koncentrálni. Újra és újra elemezte az idős asszony szavait:

„Ma ne menj haza. Semmilyen áron.”

Nem egy mondat volt, amit csak úgy kimondtál. Nem kérés volt, nem együttérzésről szóló történet. Figyelmeztetés volt.

És így, amikor a műszak véget ért, nem mert kockáztatni. Ahelyett, hogy hazament volna, a szálló felé vette az irányt, ahol álmatlanul töltötte az éjszakát, semmi mással nem foglalkozva, csak egy halom kérdéssel, amire senki sem válaszolt.

Másnap reggel

Húsz perccel korábban érkezett az utcára, gyomra összeszorult, szemei ​​pedig a várakozástól remegtek.

Rögtön meglátta az idős asszonyt – a székén ült, de ezúttal nem tűnt nyugodtnak. Körülnézett, mintha ellenőrizné, ki van a közelben.

Ahogy Suzanne közeledett, az idős asszony már nem játszotta a változásra váró szerepét. Ezúttal ő maga várta.

Suzanne leült a járdaszegélyre, hogy az idős asszonynak ne kelljen hangosan beszélnie.

„Tudod… Nem mentem haza” – suttogta Suzanne.

Az idős asszony becsukta a szemét – megkönnyebbülten.

Aztán azt mondta:

„Meg kell magyaráznom, miért. És kérlek, ne menj el, amíg el nem mondom.”

Suzanne bólintott. Abban a pillanatban rájött, hogy remeg a keze.

Az idős asszony előrehajolt, és suttogva folytatta:

– Régebb óta vagyok itt, mint gondolnád. Látok embereket. Figyelem őket. És tegnap… tegnap láttam valakit a házadban.

– Kit? – zihálta Suzanne.

– Egy férfi – válaszolta habozás nélkül. – Vár. Régóta. Nem egyszer. Három napja egymás után.

Suzanne úgy érezte, mintha a szíve kiugrana a mellkasából.

– Talán egy szomszéd – próbált vitatkozni.

– Nem – rázta a fejét az idős asszony. – Az ajtódnál állt. Megpróbált bejutni. És tegnap valami… fém volt nála.

Suzanne nyelt egyet.

– Milyen férfira gondolsz?

Az idős asszony még egyszer körülnézett az utcán. Aztán lassan előhúzott egy gyűrött műanyag zacskót a szakadt szőnyeg alól.

Bent valami volt, amire Suzanne nem számított.

Egy darab fém. Törött, karcos. Úgy nézett ki, mint egy szalag – egy zárak kinyitására használt eszköz.

– Az ajtód alatt találtam – mondta halkan a nő. – Elejtette.

Suzanne teste remegett.

Valaki megpróbált bejutni a lakásába. Valaki, aki meg tudta volna csinálni. Egy profi.

És az idős asszony folytatta, hangja remegett az izgalomtól és a félelemtől:

– A férfi újra eljött, miután elmentél dolgozni. Volt nála egy táska. Egy nehéz táska.

– Mi volt benne?

– Nem tudom. De láttam, hogy háromszor kinyitotta. Átrendezett benne valamit. Aztán felnézett az ablakodra… mintha számolná, hogy otthon vagy-e.

Suzanne-nek szédült a szíve.

– De miért én? Ki akarná, hogy…?

– Nem tudom – válaszolta az idős asszony. – De azt tudom – tegnap este, amikor nem jöttél haza, éjfélig kint ült a házad előtt. Aztán kiment a parkba. És várt.

Suzanne érezte, hogy összeszorul a torka.

Az idős asszony még közelebb hajolt.

„És amikor az arcába néztem, tudtam, hogy téged keres. Hogy ő egy olyan személy, akinek nem szabad ajtót nyitni.”

Suzanne megpróbálta megnyugtatni magát, de a belső hangja sikított.

„De miért követne engem valaki?”

Az idős asszony felnézett, ezúttal furcsa szomorúsággal teli.

„Tegnap este… láttam, hogy egy ismerőssel beszélget.”

„Kivel?”

Az idős asszony megigazította szakadt sálját.

„Azzal a nővel, aki neked jár dolgozni. A kollégáddal. Sötét haj, magas alak. Kétszer láttam, hogy körülötted lógott.”

Suzanne-nak elállt a lélegzete.

Az egyik kollégája pontosan illett a leírásra. Ugyanaz, aki egy hónappal ezelőtt elkérte tőle a címét, hogy elküldhesse a dokumentumait. Ugyanaz, aki furcsa módon megkérdezte, hogy Suzanne egyedül él-e.

Az idős asszony hozzátette az utolsó csapást:
„És akkor csak egyetlen mondatot hallottam. Azt mondta neki:
„Próbáld meg még ma. Ma otthon lesz.”

Suzanne-ben minden összeomlott.

Két mondat kellett egy idegen nőtől ahhoz, hogy megértse, hogy az élete nem olyan hétköznapi, mint gondolta.

És hogy valaki túl sokat tud róla.

Ahogy éppen meg akarta köszönni az idős asszonynak, rájött, hogy a nő valahova a válla fölött néz.

Suzanne megfordult.

És az utca végén egy fekete zakós férfi állt, és őt figyelte.