Az elmúlt három hónapban a fiammal és a feleségével éltem, mert a lakásomat felújították. Ez egy átmeneti helyzet volt, de bevallom, örültem, hogy jobban megismerhettem a menyemet. Mindig gyengédnek, udvariasnak tűnt, soha nem emelte fel a hangját. Még reggelente is csendben kelt fel, hogy ne ébresszen fel minket. Azt hittem, hogy a fiam végre megtalálta az egyensúlyt, amit megérdemel.

De egy dolog megzavarta az idillt. Minden este, sőt néha reggel is, a menyem két-három órára eltűnt a fürdőszobában. Hallottam, ahogy a víz folyamatosan folyik, mintha valaki nem negyven percig, hanem végtelenül öblítene. A fiam azt állította, hogy „meditál”, hogy „rituáléi vannak”, hogy „másképp gondoskodik magáról”. De napi három óra? Minden nap? Túl sok volt. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele. Elég gondom volt a felújítással, de még mindig emésztett. Úgy éreztem, mintha egy olyan házban élnék, aki többet titkol előlem, mint amennyi egészséges lenne. Addig csendes, nyugodt nőként gondoltam rá. De minél többet gondolkoztam rajta, annál kevésbé tűnt logikusnak számomra.

Aznap este a nappaliban ültem és olvastam, amikor hirtelen meghallottam, hogy a menyem bemegy a fürdőszobába. Az ajtó nem csapódott be, csak becsukódott. Nem hallottam a zár kattanását. Be akartam csukni az ajtót, hogy a gőz ne terjedjen át a folyosóra, de megállítottam magam.

Egy hang hallatszott a víz zubogása fölött.

Egy férfihang.

Fomot volt, de tiszta. Mély, magabiztos, nem úgy hangzott, mint egy mobiltelefon-felvétel. Hozzá beszélt. Nem fölötte, nem a semmibe. Hozzá beszélt.

Ott álltam. Úgy éreztem, hogy rosszul hallok, ezért közelebb léptem az ajtóhoz. És egyértelmű volt – nem volt egyedül bent. Valaki volt vele.

Remegni kezdtem.

Mit jelent ez?

A fiam dolgozott, én otthon.

Kivel a csudával volt?

Azt akartam mondani magamnak, hogy videót néz. De a hang reagált a válaszaira. Simán, természetesen, szünetek nélkül beszélgettek egymással. Nem előre felvett hang volt. Nem telefon.

És akkor hallottam egy mondatot, ami szó szerint a padlóhoz szegezett.

„Szóval… ma megint csak mi ketten vagyunk? Készen állsz a folytatásra?”

És a hangja.

„Igen. De kérlek, siess… mielőtt valaki visszajön.”

Ez elég volt nekem. Szélesre tártam az ajtót.

Gőz csapott az arcomba. A víz teljes erővel folyt. A zuhanykabin bepárásodott. Aztán megláttam, amit nem kellett volna látnom – a menyem csuromvizesen ült a zuhanyzó padlóján, kezében a telefonjával az állványon, és egy videohívás futott a képernyőn. De ez nem egy átlagos hívás volt.

A képernyőn látható férfi fehér köpenyt viselt. Mögötte könyvespolcok, egy orvosi tábla és egy adatokkal ellátott monitor volt. Úgy nézett ki, mint egy szakértő. Egy professzor. Egy terapeuta. Vagy… valaki rosszabb?

A menyem megijedt tőlem, és gyorsan letakarta a telefonját.

„Mit csinálsz?” – fakadtam ki. „Kivel beszélsz? Ki ez a férfi?”

A szeme tágra nyílt, mintha egy olyan cselekedet kellős közepén találták volna, amit senki sem láthatott. Remegett a keze, a telefonja majdnem beleesett a vízbe.

„Nem… nem az, aminek látszik” – dadogta. „Én… elmagyarázom.”

Abban a pillanatban ismét megjelent a férfihang a képernyőn, ezúttal élesen, parancsolóan:

„Ne csukd be! Maradj ott, ahol vagy!”

És abban a pillanatban megértettem, hogy ez nem szerető. Még csak terapeuta sem. Nem olyan valaki, akinek a tudtunk nélkül az életének részévé kellene válnia.

Valaki volt, aki irányította őt.

Valaki, aki rendszeresen háromórás videohívásokat folytatott vele, egy vízsugár mögé rejtve, hogy senki ne tudja, mi történik.

A meny sírni kezdett.

„Kérlek, ne haragudj. Én… én nem tudom abbahagyni.”

„Mit nem tudsz tenni?” – kiáltottam. „Ki ez a férfi?”

A meny a zuhany sarkában kuporgott, a válla remegett.

„Ő… mindent tud. Teljesen mindent rólam. A hazugságaimról, az életemről, arról, amit az esküvő előtt tettem. Mindent, amit el akartam titkolni. Minden nap megmondja, mit tegyek, és hallgatnom kell rá. Azt mondta, ha valaha is abbahagyom, mindent elmond a fiának.”

Abban a pillanatban úgy éreztem, megállt a szívem.

De ez még nem minden volt.

Mert a telefonban lévő férfi újra beszélni kezdett – és ezúttal minden szót hallottam.

„Ha most lépett be, asszonyom” – mondta nyugodtan –, „tudnia kell, hogy a menye nem az egyetlen. És hogy a fia… a következő a sorban.”